A koronavírus-járvány ma mindent felülír; a megyenapok szervezését is. Elmarad a hagyományos sokadalom, nem szédít a nyilvános rendezvények füzére, minden a képzeletben zajlik majd, s nagy szerep hárul az emberi intellektusra, a virtualitásra.
Emlékek, képek, benyomások éltetik majd az emlékezetes témákat, de ahogy szervezőket ismerem, nem lesz híja a sokoldalúságnak, s mint mindig, rangos helyet kap benne a fotográfia is, ráadásul egy olyan neves, csíki alkotó révén, aki kereken tíz esztendeje távozott az élők világából.
Az 1943-ban született Nagy (Páll) Zoltán, barátai számára lerövidítve NPZ, mindenki Zoli bácsija, a helyi lap nyugalmazott fotósa, a helyi fotóklub egykori elnöke 2010 februárjában hunyt el, alig két esztendővel azután, hogy a Hargita Megyei Kulturális Központ égisze alatt megjelent reprezentatív fotóalbuma: Címerem: Fény és árnyék. HMKK-könyvek, 2008. Az album a Központ kezdeményezésére s a megyei tanács biztató támogatásával állt össze, Ádám Gyula fotográfus és e sorok írója gondozásában. A szerző akkor már sűrűn betegeskedett, életmentő műtétre készült, s tudatában voltunk annak, hogy amennyiben idejében nem lépünk közbe határozottan és tevőlegesen, ha nem kényszerítjük ki úgymond időben a dolgok alakulását, akkor a megbecsült fotós életmű könnyen elúszhat az emlékezet árján, a semmiben, s marad a gyorsan megkopó hírnév, amely az ember végső távozása után rohamosan a feledésbe vész, ha nincs valami kézzelfogható nyom, amiben az utókor megkapaszkodjék.
A készülő album a kapaszkodót jelentette Nagy P. Zoltán számára is: a szerkesztés, a készülő könyv műszaki munkálatai lendületbe hozták a fotóst mindvégig éber figyelemmel kísérte a szerkesztés folyamatát, a dokumentációs anyag begyűjtését, a képek minőségi feldolgozását. Emlékszem olyan mozzanatra is, hogy az összeállított könyv szerzői korrektúráját Zoli a régi kórház egyik szalonjában végezte el, majd ezt írta ajánlás helyett a szerkesztőknek a még nyomdaszagú első példányok egyikébe:

„Tökéletes közös munka eredménye. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel, köszönet a gondoskodásért. Csík, V. 5.”

Nagy P. Zoltánt februári hidegben temették, a csíkszeredai régi városi temetőben, szakadó hóesésben.
A szertartás után, kegyeleti gesztusként elővettem a közösen készített, immár elárvult albumot, s elidőztem ama fejezetnél, amelybe a Zoltán fotói és személyisége ihlette verseket gyűjtöttük csokorba. Az eddig amolyan hangulati dísznek, irodalmiaskodásnak tűnő betét – valóságos kis antológia – most hirtelen értelmet nyert, a maga sajátos módján őrizte meg annak az embernek a személyiségét, akit egész szülővárosa úgy ismert, hogy A Fotós; még akkor is, amikor Csíkszeredában rajta kívül már igen szép számú fotós élt és tevékenykedett…
A versek arról vallottak, hogy Nagy P. Zoltánt nem csak hogy ismerték szülőföldjén, a tágabb régióban, hanem becsülték is úttörő munkáját, amit a székelyföldi fotózás szervezéséért, népszerűsítéséért kifejtett. Szüntelen megújulásra való hajlandósága példaértékű volt a fiatalabb pályatársak szemében, sokszorosan pályadíjas fotói gyakran megihlettéka toll embereit. Úgy vélem, Ferencz Imre, Oláh István, Kristó Tibor és Bajna György alább idézett alkotásai híven elénk állítják a tíz éve eltávozott hargitai fotográfus Székelyföldet (is) idéző szellemiségét.

Cseke Gábor

---

Ferencz Imre: REMETÉK

Emlékszel ábrándoztunk rég
lennénk Csíksomlyón remeték
de nem Mária lábánál
hanem fent ahol a ház áll

amelyben Ferenc testvér élt
vízen kenyéren s nem cserélt
volna senkivel elvégre
ő volt a híres remete

akit a búcsú megcsodált
mert mindig koporsóban hált
míg holtat mímelt a teste
a lelke Istent kereste

Somlyó hegyén az a kis ház
végül elhagyatottá vált
mécses nem pislákolt benne
nem volt már senkinek kedve

kiköltözni abban lakni
nem akadt arra már férf
aki felölti a csuhát
s mormol fohászt mormol imát

aki szamárháton néha
lelovagol a városba
aki hosszú szakállt ereszt
s nyakáról lelóg a kereszt

aki fütyül borra nőre
imádkozik térdepelve
aki ott magába szállva
felfeszül a szivárványra

aki nem néz tévéadást
lát ő csupán szent látomást
aki int az angyaloknak
s azok jönnek sorakoznak

*

Emlékszel ábrándoztunk rég
lennénk Csíksomlyón remeték
öltöznénk végre csuhába
s be se néznénk a kocsmába

pénzünk valutánk nem lenne
testünk karóvá epedne
imádkoznánk reggeltől estig
hírünk míg felérne Pestig

úgy néznénk ki mint akiket
nem mindenütt láthatnak meg
nyakunkon a kereszt-kolonc
látni jönne minket Losonc

így néznének úgy látnának
egyfolytában csudálnának
mint a csángó napbanézők
bámulnának jövők menők

hanem már abban a házban
új remete él magában
elfoglalta azt a posztot
mit az Isten újraosztott

addig készültünk hiába
remete ment a faházba
bizony eltátottuk a szánk
s immár ne számítsatok ránk

nekünk nem jön le a létra
(emlékeztek Salvatorra
ő is hajdan addig vásott
amíg végül csudát látott)

*
Emlékszel ábrándoztunk rég
lennénk Csíksomlyón remeték
s hogyha nem marad ez ábránd
régóta már csudát látnánk

Oláh István: HIDEGEK KÖNYVE

(részlet)

Ahogy elhozta egy naptári szent,
és bevágta az ablakkeretbe:
szobányi mélysége sincs az őszutónak,
kék lemezére megint kiült fázni egy ember.
Az erdő: szembe hulló villanás.
A kép meghal, gyökérig
hull a lombtól.

*

A táj vetkőzi színeit, nincs már aki fesse.
Nincs aki fesse ezt a pőre látványt. Ha több
önarcépét nem festheti, hogy fesse majd a
fák feltámadását?

Ösvény megy a vízig, ott megszakad. Vissza
nem jön senki azon a csapáson, ki elmon-
daná
a perccel korábbi látványt. Most már biztos,
hogy sárkány él az Oltban.

---

Kristó Tibor: PIHENŐ

Nagy Pál Zoltán felvétele alá

Boglyába rakták gondjukat
így is abból még sok maradt.
Vajon az asszony mért töpreng,
azon mit embere nem sejt?

Pedig a táj oly édeni,
lehetne végre pihenni.
Tenyér sajdul, roppan egy ín,
tagban karban babrál a kín.

Ülnek ketten a Nyár ölén
ők: Laji bá’ és Boris nén’.
A máréfalvi Nap alatt
az idő fut, szellő szalad.

A boglya éjjelre kinn marad.

---

Bajna György: AKÁR AZ ÚRANGYALÁT…

Nagy P. Zoltánnak

Fejükön szoros a kendő,
nehogy a szellő incselkedni kezdjen
hajdan kövér kontyba font,
mára színevesztett, meggyérült hajukkal.

A kisablakon bejár az alkony és a virradat,
mióta a hólyagot üvegre cserélték.
Azóta karcsú sugárkévék
csiklandják néha az idő-árkolta bőrt,
amíg kicsi fürjekkel álmodó
dédunokák ébredését várja nénénk.

Akár az Úrangyalát is mondhatják így hárman,
mint tették a háború, majd párjuk
rabságban töltött évei alatt,
mint tették, amikor ment tehén, ló, szántó,
erdő és kaszáló, szekér, eke és borona,
ahogy apokalipszisek idején
lenni szokott.

Szikár ujjaik rózsafűzért szorítnak.
Most nem morzsolják az elkopott
hamisgyöngyöket, csak fohászkodnak.
Mert úgy szokták, hogy ilyenkor, napszentület
előtt,
miként napkelte után, aztán déli harangszókor,
mondani kell, mondani kell, mondani kell
valamit annak,
aki mindig meg is hallja.

Tán ismét megneszeltek valami
nagyon fontosat?
Vagy csak emlékeznek?
Állnak a gyengülő fényben,
s ha nyugovóra sétál a Nap,
árnyuk akkor is ott marad a falon,
immár az idők végezetéig.

2007

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ