Tizenegyedik Ének
(változat)

Heábavalóságok heábavalósága
azazhogy miképpen tűnnek el a világ színéről királyságok
akik örökkétiglentartónak képzelék magokat

-tragico-comoedia
fentírt
szerző uram
tollából öt függönylevonásban
amelynek actioja lezajlik
az Úr Születése utáni 1988-adik esztendőben
Bucuresti vásárváros terein

(Folytatás tegnapról)

HARMADIK FÜGGÖNY

(Az udvari bolond a bábszínháza függönye mögé bújva malacvisítást, kotkodácsolást, károgást hallat. A Vajda és a bojárság szinte összeesik a kacagástól. Amikor a függöny szétnyílik, megjelenik a színen Vaszilika hegyes móc-kucsmával a kobakján, nagy, göcsörtös bunkósbottal a kezében, fel s alá sétál a színen, majd hirtelen mozdulattal a hallgatóság felé fordul . Közvetlen a nézőkhöz intézve szavait, belekezd a mondókájába:)

VASZILIKA

Mennyi guvadtszeműt látok,
Főrangú bojárpofákot,
Szélhámost meg nagyevőt,
Száradt-hering kedvelőt.
Ósüvegű bojárokat,
Kulacsból isznak bort, sokat,
A fiaik se különbek,
A kupát ők se vetik meg!
Mind szíjják a vizipipát,
S bagót nekem egyik se ád!

(Az egyik viccesebb bojár odanyújtja a dohánytárcáját. Vaszilika keményen megragadja, az udvari bolond erre kidugja fejét, és az orrán át jót szippant a dohányból.)

A dohányért, bojárok,
Cserébe mit adhatok?
Elmondom egy esetem…
Amint kinn a Kishegyen
Sétálgattam a minap,
Pont akkor ment le a nap!
Megpillantom Mariórát,
Tudjátok, neki ekkorák…
(óriási mellek körvonalait mutatja magán)
Hát még ezek!
(a csípőit mutatja, hasonlóképpen)
Ujjujjuj!

(A csípőit riszálva megjelenik a színen Marióra. Vaszilika körül sétálgat, aki a botját lassan vízszintesre állítja. A lány pipiskedő hangon kiáltja:)

MARIÓRA
Vaszilii-kaaa!

VASZILIKA
Iiii-gen!

MARIÓRA
Vaszilika, jer ide hát!
Vedd ki…Szedd elő a cujkát!
Töltsd tele a poharakat,
Ott a vén almafa alatt!

A CENZOR
(az udvari bolondhoz)

Te pedig a szövegedből vágd ki azt, hogy”szedd elő!”
Hisz csúnya dologra utal, ami félreérthető.
Marióra kellemei mért oly rettentő nagyok?
Mert a tömlec fog megenni, ha „művedbe’ ” bennhagyod!

AZ UDVARI BOLOND
(kidugja újra a fejét)

De hát ez a művészet…

A CENZOR
Elég, egy szót se többet!

AZ UDVARI BOLOND
Baudelaire, Flaubert…

A CENZOR
Beteg, nervózus szélütöttek!
Csak mérgezik a lelket…Az én ítéletem
Szerint vláh számára tabu a szerelem.
Ennyit! A ládád rejt-e még egyéb maskarádát?

AZ UDVAR IBOLOND
Nagybecsű Bojárság! Én Tartarot halálát
Vinném színre, ha az ott (a Cenzorra mutat) befogná a pofáját!

A VAJDA
Hőnszeretett Ítészünk, engedélyezd a drámát,

A CENZOR
Histórikus mű?

AZ UDVARI BOLOND
Az!

A CENZOR
Elég baj! Énnekem, bizony, sovány vigasz!
Az történik gyakorta: e pénzhamisítók
Kezén fals-pénzzé válnak az archaizmusok,
Átírnak maivá sok múltbéli eseményt…
Szabad az út, gyerünk! De ne táplálj reményt,
Ha úgy lendíti karját, vagy dadog Tartarot,
Ahogy szeretett Vajdánk elég gyakran szokott,
Hogy pénzed lesz, nyugalmad, s tető fejed felett !”

(Az Udvari bolond visszabújik a ládája mögé, és a ládabeli, gyertyafénnyel megvilágított színpad trónján ülve megjelenik Tartarot vajda hetykén, jogarral a kezében, palástban, aranykoronával .)

TARTAROT

Dörzsölt ripacsként trónolok már
Olyan sok évtizede én,
Vad csaholással uralkodván
Tökkelütöttek seregén.

És magasztalnak mindenek:
Koronázott fők, vezetők,
Ánglusok királynője meg
A busmán törzsfőnökök.

Mindenki tudja: én vagyok
A vláh haza s az emberek.
Rüpők színész, ripacs darab,
S bámuló, bugyuta sereg.

(Megjelenik a színen Roman, népi viseletbe öltözötten, tölcsérszerűen kiszélesedő csövű mordály az övébe dugva.)

TARTAROT
(Lassan felemelkedik a trónjáról, amelynek ülőkéje a közepénél lyukas, az üregében egy éjjeliedénnyel)

Tanácsnokok, az éjjeli
Megtelt! Hé, miniszterek,
Munkára fel! Üríteni!
Trágyázzátok a kerteket!

Lángész gondolatim jövének,
Ti dolgotok: jóváhagyás!
Nagyszerű terv, ragyogó érvek!
Mit álltok? Rajta: tapsolás!

ROMAN

Mindhiába hívod őket,
Senki sem jön, amint látod!
Mély barlangba belebújtak:
Fegyvernök, ispán, pohárnok.

Azt hivéd: örök időkre
Elaltattad nemzeted?
Vad szélvész támadt a földre,
S felborzolt folyót, hegyet.

Zsarnok kutya, itt a véged,
Elmúlt, elmúlt a rémálom,
A Szabadság földre nézett,
S megakadt szeme hazámon.

(Az igazi Vajda felé fordul, hozzá intézve szavait, ezalatt a jelenlévők kővé merednek valamennyien.)

Eljött a Szabadság végre,
Kiről azt hivéd, megölted,
Feljött, ím, a nap az égre,
Hivéd: sugarát letörted!

Föl, román! Föl! Talpra végre!
Vesszen, vesszen a diktátor!
Fogjunk össze! Kéz a kézben
Új jövőbe lép, ki bátor!

(Az Udvari bolond derékig kiemelkedik doboza keretéből, kirántja a mordályt a bábu övéből, a Vajda mellének szegzi, és meghúzza a ravaszt. Apró pukkanással nevetséges kis golyóbis höngörödik ki a pisztoly csövéből, és ívben röpülve egy lépésnyi távolságra landol a padlón, forogva, füstkarikát fújva körbe-körbe, vásári zajjal.Az őrszemek odarohannak, és megragadják az Udvari bolondot, a Vajda pedig vastaghangú, durva kacagásba tör ki. Őt utánozza az egész gyülekezet. Az operettízű kacagás, röhej zuhataga betölti a termet. A földön fetrengve hahotáznak valamennyien, könnyezve, fuldokolva, a lábuk a levegőbe kalimpál. Akkor a Vajda egyszercsak hirtelen elhallgat, és szinte vele egyidőben ezt teszik mind a talpnyalói, egy hordószerűen kerek tanácsost kivéve, aki nem fogta fel kellő időben az új helyzetet. A többiek kővé meredve nézik…Amikor a tévedésére ráébred az illető, kacagása bőgésbe csap át. Ordít, bömböl, és közben tépi a haját.)

A TANÁCSNOK
Jaj, jaj, ne, Felség!

(A Vajda diszkréten int Cula cigánynak, aki a földről felkapja a hóna alá a szerencsétlenül járt tanácsost, és elindul vele lefelé a lépcsőn. A jajveszékelés fokozatosan egyre halkul, majd elhal egészen.)

A KINCSTÁRNOK
(egy csupacsont öreg, olyan csaholásszerű hangon szólal meg, mint a megvert kutya:)

Dicsőség neked, Felség, oly előrelátó voltál,
A lőport is svindelted1, amit a népre bíztál,
Szintúgy, miként a kávét! Szegény, szegény Bolond, hát
Fűrészporral próbálta agyonlőni a Vajdát!

A VAJDA

Szegény tatár!…Ti, őrzők: Folta, Buza meg Bogza!
Kapjátok el az ipsét, s kössétek nekem gúzsba!
Aztán csillagász-gukker csövéhez bogozzátok,
A messzilátóval meg jól becélozzátok
A legforróbb szupernóvát. Hadd perzselje pirosra!
És, hogy, ím, merénylettől ment’ lett a Vajda sorsa,
Fogjunk, barátaim az ünnepléshez most már:
Emeljünk Rab-Piramist, s zengjen Hatalom-Zsoltár!

(A Vajda apoteózisa. A cigány-rabok, úgyszintén az ál-parasztok térd-négykézlábra ereszkednek a padlón, ezek hátára felkapaszkodnak, hasonló pozíciót véve föl, mint az alattok lévők, a küsebb urak. Ide felmászván, az ő hátukon guggolnak körbe aztán a nagyszakállú bojárok, akiknek lehajtott tarkóira fellépnek a társadalmi elit főméltóságú tagjai – főnemesség, arisztokrácia – begörbített háttal, előrehajolva. Végül: emezekre, legfelülre a Vajda törekedik föl, és ott megáll hősi pozitúrában, szoborként. Ebben a helyzetben szinte megmerevednek mind, senki se mozdul, mialatt a zenekar rázendít valamely fülsiketítő cirkuszi melódiára. Legvégül, kezdetben halkan, bátortalanul, majd egyre jobban beleerősítve felhangzik a férfikórus basszusa, olyan rettenetes hangerőig fokozva az éneklést, amely szétrepesztené az ablakot, ha a helyiségben volna ilyesmi, fújja-fújja mindenki kivörösödött arccal, kerekre tátott szájjal, körbe-körbe forgatva kidülledt szemgolyóit.)

KÓRUS

Semmittevés, semmittevés
Az életünk, ez az egész
Semmittevés, semmittevés
A mi hitünk: kinek kevés?

Engem hátán hordoz másik
Más az én hátamra mászik
Semmittevés, semmittevés
A mi hitünk: talán kevés?

Mit odafenn parancsolnak,
Meghallgatom s azt teszem csak
Apámat is anyámat is
Feladnám én akár ma is.

Egész hazám annyit megér:
Od’adnám egy szolgálatér’
Egy tarisznya élelemér’
Ne mondjátok hogy semmiér’

Nagy szavakra készen állunk
„Emberségünk, bátorságunk”…
A szegénynek mitse mondnak
Egytől-egyig üres szólam

Arról beszélünk mi nincsen
Mi van arról szavunk sincsen
Betömött száj, bevert kobak
Semmitevés …ez vagyon csak.

NEGYEDIK FÜGGÖNY

(Az egeken nemrég feltűnt üstökös haragos lánggal ég, miként a karbid-lámpa. A piramis alapját alkotó egyik cigányrab, megvakarván viszkető fejebúbját, az így támadt vibráció nőni kezd, fokozódik, interferál, a rezonancia átterjed először a szomszédos, majd tovább-tovább a piramist alkotó valamennyi egyedre, így az egész gúla remegni, rezgeni, rengeni kezd, mígnem összedől, mint egy kártyavár. A legnagyobbtól a legkisebbig valamennyien mind lebukfenceznek a földre, ahonnan aztán üggyel-bajjal feltápászkodván leporolják gönceiket. Ha már így esett a dolog, visszaszállingóznak asztalaikhoz, ki-ki a maga helyére, kiszáradt torkukat borral locsolgatják, és rágják újra a sósheringet, egészen addig, amíg az Őrszem, aki mind ezidáig a fal ormán strázsált, miután hosszú percekig a látóhatár irányába mereszté szemeit, a kebelébe nyúl, ahonnan küsded trombitát von elő, olyasfélét, mint aminőt 1877-ben használának eleink, ezen – eléggé hamisan – fújni kezdi az ismert Riadó dallamát. Ennek hallatán a Vajda tikogni, fulladozni kezd, mire a jelenlévők mind odaszaladnak, hogy ütögessék a hátát. Ezután az Őrszem irányába kezdnek rohanni. Egy szó, mint száz, a színen nagy a tumultus, animozitás.)

MIND

Mi van, Őrszem? Szólj azonnal! Azaz, éppen csak beszélj hát!
Mert nagy-kegyetlen félés szállta meg a szívünk táját.
Mi van? Mi van?

AZ ŐRSZEM
Egy jelenés! Valami hólyag, ahajt!
Előtűnt a felhők között, s egyenesen idetart!
Fonott kosár hozzakötve, azt meg kis emberkék lakják.

A VAJDA
Jön, azt mondod? Vedd le rögtön a messzilátó kupakját,
Aricsesco!

ARICSESCO
(túlbuzgó igyekezettel)
Igen, Fenség!

A VAJDA
Jer, tekints bele a csőbe!
Ők volnának?

ARICSESCO
Ők azok, hát!

A VAJDA
(mintegy önmagához intézve szavait)

Manolékám, hogy a kőbe
Történhetett meg, hogy nyakad önként hurokba teszed?
(fennhangon)
Bojárok, akik pipázva töltitek az életet!
Sose bíztatok meg bennem, azt gondoltátok, bolondság
Hét bőrt lenyúzni a népről, nem egyéb, mint oktalanság!
Morgolódtatok titokban ezért. Csupáncsak Cula
Cigány volt, ki bízott bennem, soká éltesse Devla!
Ő volt az, aki titokban mindig óvta az országot:
Változás szele ne fújjon, ne legyenek „szindikát”-ok,
Éppen elég gond a népnek, ha mind azon töri fejét,
Hogyan éltesse a Vajdát és tökéletes rendszerét,
Máskülönben változáson meditálna, felkelésen,
Hogy iktassa ki a nyomort, a szakállt s a görögséget,
S száz egyéb bajt hozna rátok…Ím, amott, az ég alatt
Jön Manole, hogy legyőzzön, és a „sansculotte”- csapat.

(A gyülekezet sorai közt nagy izgatottság veszi kezdetét. Mindannyian tülekednek, hogy belenézhessenek a messzilátóba.)

EGY BOJÁR
Zendülők!
MÁSIK BOJÁR
Rút bagaboncok!

HARMADIK BOJÁR
Ágrólszakadtak!

A VAJDA
Fenét!
Ismerem ez álmodozók puhakesztyűs seregét!
Ma kinyírjuk őket, aztán majdan szobrot kapnak holnap,
Tógában ott fenn feszítnek! S hegyesmellű múzsa tollat
Ad kezükbe.

A GYÜLEKEZET
Zseniális meglátások!

A VAJDA
Fogadjuk
Érdemük szerint mi őket! Mi jár nekik, megadjuk.
Aga, rádbízom e népet (az álparasztokra mutat), jó katonák, meglehet!
S ha a kosár ideér, majd kössenek rá kötelet!

ÁLPARASZTOK
(Kincstári bocskoraikban, melyeket darabszám osztottak ki köztük, nem pedig méret szerint, összevissza botladoznak.)
Igenis!

A VAJDA
A helyére mind, fegyverhordó, kancellár,
Amit gondotokra bíztam: a Bolond és a kosár!

(A léghajó, mely kezdetben akkora vala, mint egy gyöngyszem, az ezüsttincsű Zefir által hordoztatván nőni kezd, növekedni, mígnem eléri a Hold titkos tányérának méreteit. Útjában benyeli a fényes csillagokat, egyiket a másik után, felfalja a mesebeli üstökös csóvájában lakozó szőke Sárkányt, majd a teljes nagyságában kigömbölyödött léghajó ünnepélyesen leereszkedik a Colţea torony fölé, a külvárosi kutyák ezreinek veszett ugatásaitól kísérve. Végül a léghajó kosara a torony legfelső szintjén elterülő teraszon landol, ahol történetünk cselekménye zajlik. Egy megadott jelre az egész összekavarodott gyülekezet ráveti magát. A fáklyák fényében villognak a rettenetes jatagánok, majd a kötelek levágvák, és a súlyától szabadult nagy hólyag újra emelkedni kezd, mígnem az ezüstszínű felhők között eltűnik a nézők szemei elől. A kosárból kiugrálnak a mi ismerős összeesküvőink, akiket ha elfelejtettél volna, fáradt Olvasóm, újra a szemed elé varázsolom őket: nemes Manoil (Manole), szép Zenaida, kegyetlen Jaurta, híres Ampotrofag, ennek tűzrőlpattant felesége, Zoe, frank lovagunk, Languedoc, bölcs Naszreddin, machiavellisztikus Zotalis, valamint – kedves Olvaső – Uraságod alázatos szolgája: Szerző effendi.)

A VAJDA
(A tenyerét dörzsöli, látva ezen előbb felsorolt személyeket, amint gyilok irányul valamennyiük torkának.)

Azt hivétek, hogy alszik az Ország Ura, nyavalyások!
Hogy nem óvják nyitott mellel a parasztok s a munkások?
Kiérdemesült társaság, a Hon emelt rátok kezet!

MANOLE
(Nemes homlokát bátoran magasba emelve, a zsarnokra szórja tekintete villámait:)

Kín számomra az, hogy újra hallom e fanyelvezetet!
Kutya, te beszélsz itt honról? Ez az óriás akol
Haza-e, ahol az ember megszületik, robotol,
Aztán meghal…Életében semmi öröm, semmi ünnep!
Lehet-e hazának hívni ez átkos siralomvölgyet?
Hajdanában Hamlet herceg sittnek mondta Dániát.
Mit mond vajon szelleme, ha most látja Romániát?
Szép vidékein bolyongván, látná, hogy az emberek
Néma rabok…Egy se mukkan…Kutya, ez a te műved!
Haza? Én inkább nevezném oly szerencsétlen anyának,
Kiből latrok csúfot űztek! Gyermekei vérben áznak!
Sírva és kibontott hajjal bolyong a folyó mentében,
Keresve a sodrást, ahol a víz árja a legmélyebb…
Gyütt-ment, te beszélsz hazáról? Szádra hogy veszed?

A VAJDA
(Karbatett kézzel, fölényt sugárzó mosollyal hallgatja végig. Utána, tőle nem várt, könnyed szellemben, hajlékony hanghordozással kezd beszélni:)

Valóban?
Nevetséges vagy, kölyök! az ember téved haragjában.
Én vagyok a kutya, mondod. S a te néped jó, hibátlan.
Nem gondolnád, hogy a képlet bonyolultabb ennél kissé,
Hogy magát, a román népet lehet tenni felelőssé.
Ők hoztak bajt önfejükre (Bennem is van hiba bőven!)
De nézz körül, hogy mi folyik az országban, minden téren:
Polícia, törvényszolga, képviselő rabol itten,
Boltos, munkás, földművelő, mit megfoghat, ő sem hagyja,
Baksist ád, mérőt hamisít, a „plokont” meg elfogadja,
Az orvos a Hippokrátész-esküt előbb sutba dobja,
S csak azután nézi, hogy a bajt miképpen orvosolja.
Negyven bőrt is lehúzna a betegéről, mikor rendel,
Ha elpusztulsz, úgy is fizetsz, ha kórházi ágyon fekszel.
A Szent Száva tanára is foltot hord a becsületén,
Mind a haza fiai ők, egy se görög, avagy rutén…
Menj vásálni a piacra! Mikor a szatyrodba méri,
A kofa egy rossz torzsáért a szemedet is elkéri.
Én viperafajzat vagyok, mondod! De mi vagyon azzal,
Aki ilyen magamfajta rút csúszómászót magasztal?
Azok, akik a vásáron s a fonóban engem zengnek,
Az írástudókkal, akik fényes napként emlegetnek,
Anélkül, hogy bárki erre gyilokkal sarkallná őket…
Kik azok, kik hatalomra juttatják e léhütőket?
Vagy figyeld meg, hogy a román miképp ás vermet magának
Azzal, hogy a géniusszal, mint kutyával itt úgy bánnak.
Földhözragadt oktalanok nem tűrik azt, ha valakik
Nem éppen oly buták mint ők. A tehetség „lealjasít”!
Hozzánemértők kezében a döntés: ők választanak,
Ott tartunk: főnök s nulla ma – azonos értelmű szavak
Vagy nézz körül országszerte: városon, falun, tanyákon
Hogyan zajlik a besúgás. Hogy a kopó télen-nyáron
Tudja ki mit mond, mit csinál. Mondjuk azt, hogy leülteted
Asztalodhoz, amint illik, saját édes testvéredet,
Mit tesz, ha elláttad, s felkel? Fut, s felad a Rendőrségen.
Gondolkozz el, Manolékám, vajon-talán nem épp éngem
Akar Urának ez a nép? Állítom azt, Istenemre,
Úgy illek én őhozzája, akár a kujak a szemre!

MANOLE
(Egyre jobban elboruló homlokkal hallgatja végig a Vajda beszédét. Lehajtott fejjel kezd bele a mondókájába, de érvei logikus folyamatára rátalálván, visszatér szemébe a tűz, újra szórni kezdék a lángot.)

Hazudsz…aljas rész-igazság, amit mondasz…fals beszéd!
Elrútított ma ez a nép, de miolta az eszét
Tudja, még nem volt kitéve ily alázás-tortúrának!
Az erény és az éhezés kéz a kézben sose járnak.
Egyik nép se nem ment’ attól – legyen bármilyen dicső –
Hogy áldozatul ne esnék önkény túlfalánk fogának!
A római sem állt ellen oly zsarnoknak, aminő
Caracalla volt meg Néró, inkább húzta az igát.
Hitler ellen a német sem igen hallatá szavát,
Hogy a gyászos vaskeresztet fakeresztre felcserélje.
A zsarnokság rossz varázsló, s az emberből – szégyenére –
Nyulat, vagy sertést, vagy kutyát, vagy más hasonlót kreál,
nézheted, hogy hollóhajad szürke patkányprémre vál’…
Nem hibáztatom a népet, kinek zsarnok ül nyakára!
Hamvából fog föltámadni, ha te eltűnsz, mint a pára,
E sokattűrt nép, miként a mesei főnixmadár!

A VAJDA
(nyugalmát veszítve)
Részegek mind! Csapj közéjük, Aga! Betelt a pohár!

(A felkelők válságos pillanatokat élnek át. Fog-e győzedelmeskedni újra a reakció? Bekövetkezik-e a jók feláldozása, mártiriuma, ahogyan az éhes farkas széttépi az ártatlan bárányt? Ne féltsük őket, hisz létezik a mindent látó és mindent meghalló Gondviselés, akinek a mi híres Languedoc lovagunk mostan eszközévé szegődik, kebeléből kiragadja tőrét, és feldühödött vadállat gyorsaságával veti magát a Vajdára. Markolatig döfi tőrét annak a mellébe, mialatt felhangzik diadalittas győzelmi ordítása. A Vajda egy pillanatig mozdulatlanná dermed, majd hirtelen – a jelenlévők nagy elképedésére – kirántja a mellébe mélyesztett gyílkot, és lehajítja a márványlapokból álló padlózatra. Harsogó hahotája betölti a termet.)

A VAJDA
Ha-ha-ha-ha! Csecsszopók, ti! Engemet megöltök, s ennyi?
Azt hittétek, hogy az Eszme életét el lehet venni?
S az Elv szíve, mint személyé, szintén baloldalt dobog?
Ó, ti nagy, nagyokosok!
Aga, mit vársz?

NASZREDDIN
(sietve, szaggatottan)

Szerző, kérlek…ez rémálom…ments meg minket!
Teremtményeid vagyunk!

ZOE

A gonosz nő…Legyőz mindet!
Javítsd! Írd át e lapokat! Hisz el nem pusztulhatunk!

A SZERZŐ
(Felemeli a jobbját, e jelre valamennyi szereplő üvegszoborrá dermed. Szomorúan lépked a mozdulatlanná vált alakok között, akikről, ilyen állapotukban, kiszolgáltatva a hirtelen beállt „fagynak”, lerí kicsiségük, jelentéktelenségük, mesterkéltségük. A néző maga is, zsöllyeszékében ülve, összeborzadva érzi meg a történet abszurditását: bolhacirkusz, egy eszelős hallucinációi, gyűrűsférgek araszolása az óceán fenekén. A szereplők cukorsüveg-figurák, praliné-töltöttcukorka-bábuk. Az álarcosbál-szerű öltözet, a japán habuki-maszkok némán, ám mindenki számára világosan sugallják, amit a Szerző (aki úgyszintén távolinak és valószínűtlennek tűnik) keserűen, reménytelenül fennhangon is kimond. Ezen a ponton elengedhetetlenül fontos, hogy a Szerző szerepét hús-vér alakban maga Mircea Cărtărescu alakítsa. Szerzői minőségemben megtiltok bármely helyettesítést!)

Nincs semmi, de semmi. Születtem, s meg fogok halni. A világ megszületett, és el fog múlni. Semmi sem tiszta és örök. Mi, valamennyien: színes köd-forgószelek, szenvedünk, harcolunk, kacagunk, gondolkodunk a hozzánk hasonló többi köd-forgószél között. Mi fog megmaradni a szerelemből, a fiatalságból, a kínokból, a piros tányér-gyümölcsözettel ághegyig díszes hegyi berkenye ragyogó varázslatából, kora-gyermekkorunk rejtett zugaiból? Pár színes harmatcsepp az eszmélés falán. Nem létezik maga a halál sem. Összetévesztjük álmainkat a valósággal, olyan emberek között járkálunk, akik semmit sem jelentenek, olyan költeményeket olvasunk, amelyek semmit sem mondanak. Se menny, se pokol. Se tiszta, se zavaros. Bármely könyv végére érve, ugyanúgy, mint akkor, amikor az életünk végéhez közeledünk, nem marad hátra más, mint kijelenteni:
Nincs semmi, de semmi. Reménykedhetsz a megváltásban olyan emberként, aki számára a vallás jelenti a kapaszkodót, de joggal hiheted azt is, hogy ez a való világ az egyedüli, konkrét és az ember számára elérhető realitás. Dolgozhatsz, vagy lustálkodol. Szemlélődsz, vagy cselekszel. Elképzelheted azt, hogy a megoldás, a minden bajra érvényes gyógyír a szerelem. Azonban éppenséggel maga a szerelem fog megtanítani arra, hogy a szerelem nem állandó. Ha nem te magad vagy a világegyetem, és hogyha a létező világegyetem nem örök és végtelen, akkor nem létezel te sem és semmi sem létezik.
Ki legyen az, aki megörökíti a te alakodat, egyedül csak a tiédet? Ki állíthatja rólad: „ő élt”? Ki törődik ezzel? Te önmagadban létezhetsz-e, mikor se a „te”, se az „önmagad” nem létezik, semmit sem jelent. Eldobott világok, rohadt, eldobott világ-szemét, világ-homok. Álombeli álomban álmodott álombeli álom… Ember voltam, egy a sok közül, feketeszemű, keskeny arcú, kezdetben gyerek, majd serdülő, könyveket írtam, megnősültem, leánygyermekem van. Millió dologra emlékezem. Nyugtalankodtam, sírtam, szerettem, gondolkodtam, az enyém volt mindmegannyi bűn és valamennyi erény. Megpróbálkoztam azzal, hogy mindent megértsek. De életem egyszer ki fog hunyni, és a végtelen éjszaka következik azután. Többé nem leszek. Éppen ezért most elmondom mindazt, amit megértettem, mint élő ember: Nem létezik semmi, de semmi.

(A Szerző hatalmas kézirat-köteget vesz ki a zsebéből, két vonallal áthúzza az utolsó lapot, lesétál az üres nézőtérre, ahol egyes-egyedül csak te ülsz, kedves Olvasó, az első széksor középső székében, rádvillantja ismert mosolyát, enyhe, pici vigyorral a szájszögletben, aminek ellentmondani látszik szomorú-szomorú tekintete, és a hátsó kijáraton távozik. Zsebretett kézzel halad az őszi estében – szeptember 23-a van–, tekintetével követi a narancsszín-lámpák alatt elhaladó, ázott villamosokat, kikerüli a metró építőtelepét, beleborzong, amikor meglegyinti arcát a hideg őszi szél, mely száraz leveleket sodor. Hazaér a Nada Florilor utcai tömbház-lakásba. A lépcsőházban a lakása ajtaja előtt fülébe röppen az odabent egymagában dolgozó írógép zaja. A konyhában kávét főz magának, majd nagy elszánással munkába fog.)

ÖTÖDIK FÜGGÖNY

A VAJDA
(nyugtalanul)

Részegek mind!…Csapj közéjük, Aga! Betelt a pohár!

(Az Aga és a parasztruhások körülfogják és letartóztatják a zavargókat, de Languedoc lovag kiszabadítja magát az ellenségei markából. Kirántja kardját, és rátámad a Vajdára. Mindenki visszakozik, A Vajda egyedül és védtelenül marad, nekiszorítva a trónnak. Közben Cula, aki mindenki által észrevétlenül nemrég lopózott be a színre, csupasz mellel a Vajda és támadója közé veti magát. Azonban hiába minden önfeláldozó igyekezet, mivel a zuáv erős markába fogott kardjával felnyársalja mindkettőjüket, mint két fogolymadarat, szimbolikusan egyesítve a két egybetartozót, amelyet – kevés időre – csak a látszat választott ketté. Ezt látva, a bojárok, készen arra, hogy nem fogják olcsón adni a bőrüket, lecsavarják a csibukjaikat a vizipipáról. A kapitányok kardot rántanak. A másik oldalon Zoe és Zenaida levetik és markukba fogják cipellőiket, készen arra, hogy kupán vágjanak bárkit, aki megpróbál túl közel merészkedni bájaikhoz. Oly küzdelem előkészületei ezek, amelynek leírásához a jó öreg Homérosz ihlete szükségeltetik, de a mi Budai-Deleanunk ízlésére méltó hajbakapás is kerekedhetne a dologból (talán mindkettő egyszerre!), ha nincs ott a jelenetnél a híres Ampotrofag, a technikai invenciók kiapadhatatlan forrása, aki olümposzi Zeuszra „hajazó” szakálla erdejéből kibontakozva kihalász feneketlen zsebéből egy istentelenül nagy és nehéz bombát, amely feketén csillog a rákent pakurától, és akkurátusan acélcsiholóval meggyújtja a lelógó lenfonál gyújtózsinórt, minekután a bombát nagy lelki nyugalommal lehajítja a padlóra, a tarka tömeg lábai elé. A kard kiesik a harcrakész hadfiak kezéből, az arcokból pedig kifut a vér a félelem miatt. A gyújtózsinór lángja szikrázva halad szomorú célja felé, a golyóbis sisteregve forogni kezd körbe-körbe, mígnem nagy durranással szertepukkan. A legkülönfélébbszínű tűz- és fény- és szikracsokrok pattannak ki, és emelkednek minden irányban a levegőbe, a tűzijáték beborítja az eget, piros és kék és rózsaszín rakéták ívelnek fel a magosba, és pattannak szét ezerféle változatos alakzatú szikrázó fényforgácsokká. Odafentről színes konfetti pilinkézik a vállakra és koponyákra. Egyszerre csak tüzes cirill-betűkkel a következő felirat jelenik meg az égen:
ÉLJEN MANOLE VAJDA!

Majd ezer és millió röplapon lesz olvasható ez égi felirat, míg, egyszer csak valamennyi ajakról felhangzik. Mindenki mély meggyőződéssel hiszi, hogy ennek így kellett történnie. Wagneri akkordok búgnak láthatatlan orgonákon, közönségesebb „big band-swingekkel” és fanfár-indulókkal vegyest. A torony számos és sokféle népe fraternizál. Széles gesztusok mellett folyik az ölelkezés és csókolózás. A tömeg Manolét vállon cipeli a véráztatta trónra, bár az kézzel lábbal kapálózik, hogy ne tegyék. A színpad egy zugában Zenaida akkora pofont lecserdít Kalimáknak, hogy látható lesz, amint annak néhány foga kirepül a szájüregéből, széles ívet írva le a levegőben. Egy másik sarokban a Cenzor ollójával a hőskölteményünk Judását, Jancu Aricsescot kiherélik, „kitüntetését” pedig mellére kiakasztják. Ezzel így elnyerték megérdemelt büntetésüket a rosszak! Hogy a jók miben fognak részesülni erényes cselekedeteik jutalmaként, az elkövetkezőkben majd elválik. Egyelőre az általános lelkesültségre való tekintettel, szóljon a szirba, a nép hőnszeretett zenéje. Majd hatalmas hórába fognak, kicsi-nagy bekapcsolódik a táncba. Így folyik az ünneplés egy darabig, majd hirtelen elhallgat a cimbalom és hegedű, a jelenlévők pedig arccal a trón felé fordulnak. Jelen hőskölteményünk méltó befejezéseként Első Manole Vajda töténelmi beszédének kell következnie, amely ugyanakkor, természetesen, új aranykorszak eljövetelének beharangozása is leend.. Manole feláll és falfehéren beszélni kezd:)

MANOLE

E szomorú nemzet sorsát, Uram, vedd kezemből vissza.
Amely egyszersmind vidám is: optimista-pesszimista.
Tragikomédia, amely, Uram, könnyet csal szemedbe,
Itt hagynál Bosch rémálmai közt keresztemmel kezemben?
Kérlek, ments fel, Uram, lángod a trónt hamuvá égesse!
Aztán rázd meg jól a tornyot: velünk együtt dűljön össze!
Gianbattista! Nincsen corsi vagy ricorsi Keleten!
De egyszerre mindakettő, együtt abszurd-esztelen.
Mint az a sárkány, amelyik saját testét eszi, rágja,
Vagy a madár, mely a karmát vérző ön-húsába vájja.
Atyám! Hol a nemzet, melynek mentésére felindultam?
Hol keressem? Fönn a hegyen? Sík mezőkön? Lenn a sírban?
Hol a nép, kit megmenteni hivatott az életem? –
Kiskanállal halvába rótt gyönyörű történelem!

(Hamleti pózban, lassan, lehajtott fejjel lejön a trón lépcsején, átgázol a konfettivel, papírkígyó foszlányokkal teleszórt pezsgőtócsákon, maga elé mormolva:)

Bármit teszek, közeljutni úgyse sikerül nekem,
Azokhoz kik robotolnak odakint a földeken,
Vagy a munkáshoz, ki üllőn üti az izzó vasat,
Váltig befurakszik közénk egy gonosztevő-csapat:
A pojácák, senkiházik, szájhősök, a csodavárók,
Hazaffyk, a hazát nyálas, piszkos szájjal bőgve áldók,
Ordinárék, akik a hont nagy tortának képzelik,
Amiből a legnagyobb részt tányérjukra ők szedik…

(Felemelt fejjel, határozott léptekkel a korlátig jön előre. Olvasóm, most egyenesen hozzád intézi szavait:)

Tudom, látványos bukás ez! Sok hühó, nagy kalamajka…
– S a Szent Lázadás? Az Eszmény? Esküvés kardmarkolatra?
Byron? … Tudom, volt és elmúlt…Unom! Nincs más óhajom,
Csak az illúziók láncát kellene leoldanom
Végérvényesen magamról…Uralkodjék, ki akar!…

(Tenyerébe hajtva fejét, leül a színpad szélénél. Mialatt lenne ideje valakinek is reagálni Manole szavaira, újra felhangzik az Őrszem dorobánc-kürtje. Mindenki a falakhoz rohan.)

EGY BOJÁR

Körülfogtak, végünk vagyon, rettenetes fáklyás csapat
Gyülekezik fölös számban odalenn a torony alatt,
Muszkák-e azok, Calistrát?

CALISTRÁT

Nem!

EGY BOJÁR
Lengyelek?

CALISTRÁT
Nem lehet!
Athos környéki kalózok, nyakukban a fakereszt!
Más részük borzas szakállú sátorlakó, úgy hiszem.

ZENAIDA
(Felismerve embereit)
Ti vagytok ott, Gheorghi, Lambru?

KÉT HANG LENTRŐL
Kéz’ csók, Nagysád! Úgy, igen!

ZENAIDA
Jaj, megfeledkeztem róluk! Görög önként’ pallikárok…

EGY BOJÁR
Forradalom!

MÁS BOJÁR
Rút árulás!

HARMADIK BOJÁR
Cselszövés!

NEGYEDIK BOJÁR
Bősz konspirálók!

JAURTA
(Aki észrevétlenül lapult egy félreeső sarokban, még a léghajóból történt kiszállásuk óta:)
Árulás? Ki beszél itt árulásról? Igen tisztelt tiszteletreméltó polgártársak, egy ilyen ünnepélyes pillanatban tapintatról kell tanúbizonyságot tennünk. Azok, akiket önök ott látnak a torony tövében, nem mások, mint a mi szerény polgártársaink, akik eljöttek, hogy éljenek a szavazati jogukkal. Hallani fogjuk valamennyien a nép szuverén hangját, amely előtt, engedtessék meg nekem, hogy szabadjon úgy mondamom(sic!), mindannyiunknak meg kell hajolnia.

(Lenti hangok: Éljen Jaurta Vajda!)

JAURTA
(Meghatottan lépked fel a trónus lépcsein. Nagy zsebkendőt húz elő és előkelő mozdulattal megtörli homlokát:)
Testvéreim! Hasonlóképpen valamennyi utódomhoz (sic!), akik vérüket áldozták hőnszeretett hazácskájukért, Nagy Mircsához és Vitéz Mihályhoz hasonlóan…mondom én is, testvéreim… (a sírás elfojtja a hangját), hogy eljött az óra…amikor példát mutassunk Európának…amitől, hogy úgy mondjam…függ! (Lentről felhallatszik: Éljen Jaurta Vajda!). És még engedtessék meg nekem, kedves testvéreim, most, amikor az egész emberiség …hogy ránk függessze a szemét, hogy a halhatatlan Gambettával mondjam: Szeretem a népet, de gyűlölöm a népit! (leveti magát a trónusra és hangosan zokog ).

ZOTALIS
Elég, apuskám! Minek annyi beszéd? Becsületemre, még meg fogjuk érni, hogy nem szavazattöbbséggel választanak meg, hanem egy-han-gú-lag! Hé, ti itt! Ki van mellette?
(Valamennyien felemelik reszkető kezeiket.)

ZOTALIS
Sire, ez a nép akarata! Box populi, box dei! Semmiképpen sem helyezkedhetsz szembe véle.

JAURTA
Elfogadom! Ha ez a népakarat…

ZOTALIS
Hogy is lehetne másképp? Udvarbíró, hadd halljuk az ünnepi beszédet!

AZ UDVARBÍRÓ
(Kétségbeesetten megpróbálja most is elnyomni szirimány hangjával a zenét.)
Mircsa utódja…lángész meglátások…stb. , stb…

(Újabb pezsgősüvegek pukkannak, mindenki ölelkezik. Tripanosoma a líráját hangolja, mialatt Jaurta, akinek közben felszáradtak a krokodilkönnyei, jól befészkeli magát a trón öblébe, ahonnan kegyetlen állati tekintettel nézi a színpadot. A jelenlevők sorra felemelt kupával mondanak köszöntőt, a szavak pedig belevesznek a fúvószenekar arpeggio-hangzatába. A hőskölteményünk többi szereplői ezalatt kisomfordálnak az általános lelkesedés színteréről, és halk léptekkel levonulnak a toronyból.)

FÜGGÖNY

Megjelent a Székelyföld folyóirat 2016-os évfolyamában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ