Boldogan megyünk az ég felé

Órákat töltök együtt külvárosom romáival. Mindenféléről beszélgetünk. Bolondozunk és komolyan beszélünk a Bibliáról. Pocó, Yanko, Lolia jó barátaim. A kötelezően bekapcsolt tévé nem zavarja az alacsony asztal körüli társalgást, amelyen epertea hűl. Luci is csatlakozik hozzánk. Ő pünkösdista, de éppen tőle hallom a legszebb szavakat a papról, aki mások szolgálatára szenteli magát, aki mindent elhagyott Istenért és a szegény emberekért.

A cigányok tömegesen választották a pünkösdizmust, mert hívők voltak. Túlságosan hívők. Nem olyan Istent kerestek, akit mindig ismertek, hanem Isten segítségét, megmentését, bocsánatát és mindenek felett összes csodáját. Mivel a racionalizmus nemigen érintette meg őket, rosszul illeszkedtek be a gádzsók katolicizmusába, szívesen sodródtak egy szélsőséges csoporthoz, ahol a megnyilvánulások erőteljesek, naivak és tele vannak csodás elemekkel.
Az ötvenes évek elején történt meg a nagy találkozás. Előbb a nyugati mánusok, majd a párizsiak, a Bordeaux-iak, aztán a déli zsitanok és néhány kudarcot követően a párizsi kalderás romák hagyták magukat meggyőzni: Jézus hamarosan visszatér, Jézust „személyes Megváltóként” kell elfogadni, bemerítkezni, a „Szentlélek keresztségére” törekedni, nyelveken beszélni, másokat lelkesen megtéríteni. A mozgalmat széles körben elterjesztették Európában, Amerikában, az egész világon.

A pünkösdi mozgalom általában véve megváltozott. Ma már kevésbé erőszakos. Ugyanilyen mértékben halványult el az Úr visszatérésének várása is. Akkoriban még azonnalról volt szó. Hat hónapról, legfeljebb egy évről beszéltek. Közben csendesebb várakozásra rendezkedtek be. A mozgalomból hosszú távra kialakított szervezet lett. Komoly anyagi eszközökkel és jól megszervezett keretekkel rendelkezik. Fenn fog maradni és fejlődni fog, mint az összes megújulás. Erre mondta Csirklo: „Csalás, amit csinának. Aszongyák, hogy a baro Devel a jövő héten eljön, de…

Mindenekelőtt… kerülni kell minden vitát. Meddő dolog, amely csak annyit ér el, hogy keserűség költözik a szívekbe. Néha nehéz ellenállni a kísértésnek. A pünkösdiek lelkesednek a heves vitáért, amelyet a Szentírásból vett szövegekkel tűzdelnek meg. Magyarázom a katolikus Biankónak, hogy ezeket a vitákat, mint a pestist, kerülni kell, mert semmi jóra nem vezetnek. A Biblia — mondom neki gyakran — olyan, mint egy kert: vannak benne virágok, gyümölcsök és kavicsok. A virágok a szép gondolatok, amelyeket leszakítunk, hogy Istennek nyújtsuk az imádságban és az énekekben. A gyümölcsök jelentik az élelmet, amelyet leszüretelünk, hogy velük tápláljuk lelki életünket. A kavicsok az érvek, amelyekkel ellenfeleinket megdobáljuk. Az írást ezzel visszataszító módon lőszerek gyártására használjuk. De Branko nem érti meg igazán a példabeszédem. Továbbra is keresi a kavicsokat és talál is, akkorákat, mint egy utcakő. Még nem hagytunk fel egymás megkövezésével az Igazság nevében!
Arra volna szükség, hogy megteremtsük a bennünket felülmúló Igazság jobb megismerésére való törekvés légkörét. Szerencsére vannak esték, amikor a kegyelem kedvező hátszélként visz magával minket. A tea kihűlt a poharakban. A gyerekek elaludtak. Már javában éjszaka van, amikor elválunk egymástól, boldogan, hogy katolikusok és pünkösdiek együtt eveztünk a békés tengeren és az igazi imádság partjain kötöttünk ki.
Nem szabad lekicsinyelnünk, amit a pünkösdista mozgalom hozott a missziónkba. Először is üdvös alázatot, amelyből okulhatunk. Egyházunkban a cigányokat mindig megkeresztelték és katolikusként anyakönyvezték, de ki ébredt a tudatára annak a veszélynek, mit jelent nekik az egyház küszöbén ülni, anélkül, hogy helyük lett volna közöttünk, ugyanúgy, mint a többi kereszténynek?

Egy szegény ember számára a lelki táplálék néhány jól megtanult mondatból áll. Ez nem gátolja abban, hogy batyuját lehetőleg gazdagítsa. Az egyház mindig is tudta ezt. A szigorú és egyszerű tételeket magában foglaló katekizmusokkal közvetítette a keresztényeknek, amit a hit gazdagságából fel tudtak fogni.

(Befejezése következik)