most megteheti – a Magyar Elektronikus Könyvtár a műfaj egy kevéssé ismert magyar művelőjét kínálja böngészésre: Mándy Gábor rövid lefutású, humorba oltott elképzeléseit jövőről, tudományról, életünkről (Már itt vannak. Fantasztikus jellegű novellák.)
Mutatványban egy olyan darabját idézzük fel, amely egy új nyelv szenzációs „fölfedezéséről” ad hírt…

Mándy Gábor: A mo nyelv

A kis Bence már kétéves korában felhívta magára a figyelmet. Ha beszéltek hozzá, mindent megértett, és ő is szépen formálta a szavakat, mégsem lehetett megérteni, amit mond.
– Itt a papa! – mondta neki az anyja, és rámutatott a férjére.
– Dudu – mondta a gyerek.
– Nem dudu, hanem papa – javította ki az asszony.
– Dudu – erősködött Bence.
Ez így ment minden szóval. Bence számára a mama „mia” volt, a nagyi „gyigyi”, és ha éhes volt, azt mondta: „mami”.
– Hami? – próbálkozott az anyja. De Bence makacsul csak a „mami” szót emlegette és a szájával is mutatta, hogy enni kér.
– Mami ad neked hamit – kísérletezett az anyja.
– Mia dada mo mami – mondta a gyerek, de már nem nagyon remélte, hogy megértik.
A gyerekorvosnak az volt a véleménye, hogy Bencének talán a fülével van baj, ezért nem tudja tisztán hallani a szavakat. De a hallásvizsgálat nem mutatott ki semmilyen rendellenességet. Egy pszichológus és egy logopédus is megvizsgálta, de ők sem találtak semmi eltérést a normálistól.
Végül rádöbbentek, hogy Bence egy saját, személyes nyelvet fejlesztett ki. A szülőknek nem volt más választásuk, mint hogy megtanulják a gyerekük nyelvét. Csak abban reménykedhettek, hogy Bence, mivel nagyon okos, előbb-utóbb az anyanyelvét is megtanulja, ha másképp nem, akkor idegen nyelvként.
Ez azonban egyre váratott magára. Helyette Bence nyelve kezdett terjedni. A mamák és papák, akik a bölcsődébe mentek a gyerekeikért, már meg sem lepődtek, amikor az ő gyerekeik is azzal fogadták őket, hogy „mia”, illetve „dudu”.
Mivel a bölcsődei gondozónők rangon alulinak találták, hogy ők alkalmazkodjanak a kis porontyokhoz, ők ugyanúgy nem értették, mit akarnak a gyerekek, mint eleinte Bence szülei. De a bölcsisek szemmel láthatóan élvezték a dolgot, és remekül megértették egymást.
Az eset hamarosan felkeltette a nyelvészek érdeklődését is. Ellátogattak a bölcsődébe és hangfelvételeket készítettek, hogy azok révén tanulmányozhassák ezt az új nyelvi jelenséget.
Közben Bence óvodás lett. Néhány volt bölcsis társával valóságos klikket alkotott, és a beszélgetésüket senki nem értette meg. Idővel más óvodások is rászoktak erre, már csak azért is, hogy ne érezzék magukat kirekesztve.
Ekkor jelent meg az első tudományos publikáció a Bence által feltalált nyelvről. Mivel az egyes szám első személyű névmásnak a „mo” szó felelt meg, jobb híján mo nyelvnek nevezték el.
Sikerült feltárni a nyelv alapszókincsét és nyelvtanát is. Ez utóbbi rendkívül egyszerű volt, az alany, az állítmány, a tárgy és a határozószó egyenes szórendben követték egymást, a kérdést is csak a kérdő hangsúly jelezte. A múlt időnek a „tó”, a jövő időnek a „vili” szócska felelt meg. A birtokviszonyt is rendkívül egyszerűen fejezték ki: Mo dudu – az én apám.
A „jön” szó úgy hangzott, hogy „kome”. Ennek alapján egyesek hajlamosak voltak a mo nyelvet a germán nyelvcsaládhoz sorolni, mint az európai zsidók által használt jiddist. Tehát „Mo dudu kome” – Jön az apám. Jövő időben: „Mo dudu vili kome.” – Jönni fog az apám.
Én csak szerény krónikás vagyok, nem nyelvész, ezért nem áll módomban leírni a mo nyelv struktúráját. Elég annyi, hogy az iskolában már egyre több gyereknél jelentkezett a mo-szindróma. Ez abból állt, hogy mindent megértettek magyarul, de válaszolni csak mo nyelven voltak hajlandók. Illetve ha semmiképp sem tudták elkerülni, akkor magyarul is a mo nyelv szintaxisát alkalmazták.
– Megcsináltad a leckét? – kérdezte a tanító.
– Én régen megcsinál lecke – válaszolt a diák.
A járvány egyre terjedt. Az oktatási kormányzatban (a minisztérium nevét nem érdemes megjegyezni, mert évenként változik) külön szervezeti egységet (alosztályt, osztályt, illetve főosztályt, mikor mi volt) hoztak létre, kifejezetten a mo-szindróma által érintett tanulók oktatási problémáinak tanulmányozására és kezelésére.
Mire Bence leérettségizett (természetesen egy speciális vizsgabizottság előtt), e tárgykörben már doktori fokozatot is kiadtak.
A probléma akkor kezdett kezelhetetlenné válni, amikor már a hazai lakosság 15 százalékát is meghaladta a mo nyelven beszélők száma, és ezek elkezdtek külön iskolát és közigazgatási szervezetet követelni maguknak. Lett mo újság, mo rádióállomás, sőt, az interneten mo tévécsatorna is.
Nemsokára elkerülhetetlenné vált, hogy a mo nyelvet Magyarország második hivatalos nyelvévé nyilvánítsák. Hamarosan az ENSZ is felvette a tolmácsolási nyelvek közé.
Eljött az az idő is, amikor tudományos előadást tartottak ezen a nyelven. Ez volt a címe: „Jom lézer-gupacsode inim IBM-rakatati”, azaz „A lézeres adattovábbítás perspektívája IBM-számítógépekben.”
Minden szépen haladt, a mo nyelv egyre gazdagodott. Egy nap azonban Bencét halálos autóbaleset érte. Huszonnyolc éves volt ekkor. Holttestét a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel, a búcsúztatók között ott volt az MTA főigazgatója, a nyelvtudományi intézet igazgatója, a minisztérium illetékes osztályvezetője, a nemzetiségi ombudsman, és számos külföldi tudományos szervezet is képviseltette magát. A főigazgató úgy említette őt, mint aki Széchenyi István óta a legnagyobb hatást gyakorolta a magyar kultúra fejlődésére.
Amikor elkezdték feltárni az irattárát, találtak egy saját kezűleg írt, kifogástalan magyarságú feljegyzést is: „Azt hiszem, ez a tréfa túl messzire ment.”
*
A szerző kötete elérhető itt