Árva csillag tündöklik a
hegytől három arasznyira.
Se a földön, se az égen,
lebeg átkozott középen.

Piros sugarakat rezget:
izzó haragjában reszket.
Nézem ezt a bús csillagot,
értem ezt a búbánatot.

Úgy születtem, mint e csillag,
se polgárnak, se parasztnak,
a föld színén, az ég alján,
kettő között megakadván.

Két világ közt harmadiknak
lettem tűzben égő csillag,
a magam törvényén élő,
magamat emésztő költő.

Költő, egyszerre nem s igen,
mindenütt honos s idegen,
mindenkivel egyes, de más,
kettő és mégis felemás.

Általúton, se itt, se ott,
nézem az árva csillagot.
Haragosan tündöklik az
ég alján. Én, én vagyok az.

1940