A jó sakál kiállt a nép elé,
arcát odafordítá a nap felé,
mely most a jó hiéna volt,
s igaza fényében arról papolt,
hogy amit VII. Hiéna tett,
az nem volt semmi más, csak jogosult,
hisz megnyerték a választást? Nem igaz?
Bizony igaz, és ez több is, mint vigasz:
ez az igazság, melyet kétségbe vonni sötét gazság.
Így szónokolt, és minden szavát hitte –
ő könnyen hitt, és hitét könnyen vitte,
nem volt az rajta teher ám.
De félév se telt belé, s lám,
az ellenfél is a szavazatokra hivatkozott,
no meg a népre – megszokott dolog.
És sakálunk, az igazság tudója
e pillanatban is feláll a dobogóra,
és demagógiáról szónokol,
ő lépten-nyomon abban megbotol,
hisz vannak köztünk, tudjuk, egyesek,
ártatlanságuk régen elveszett,
és bár ő nem akar ujjal mutogatni,
de amit sajnos kell, azt illik tudni.
Hogy végül ismét megdicsőült,
mondanunk sem kell, hiszen világos,
jókedve ismét borvirágos,
akárcsak orra. Hite józan:
én mégiscsak ügyes vagyok valóban,
dicsérgeti magát féktelenül,
s örömében böfögve elterül.