Magam vagyok az idő múlása.
Lényegében mindig a fény a fő rendező.

Kártyalapot nézek,
a kettészelt mezőben
a felsőből az alsóba pereg
– mint homokóra homokja –
lassan a reménytelenség.
Valahonnan a határból juhok
flegmatikus jambusa béget.

Nem rólam szól a ma este,
– ki életét s nem magát kereste.

A rámvilágító fények,
a madarak szárnyalása,
a lépteimre vágyakozó kongó lépcsőházak…
Chopin zenére bársonyos hiány felel.
Zsongás nélküli személytelenség.

Sorsom volt: utat ragyogni a csigáknak.

A rügyek hófehérbe villámlanak.
Feketéllő pocsolya jege tavaszra reccsen.
A nap eliszkolt e reményvesztett tájról.
A levelek megannyi zöldje illat lehetne.
A Fogarasi havas csúcsai Nyárádig
sejlenek, beköszönnek Agropolisz főterére.
A fák kérgét roppantja kései fagy.
Az újhold elfeketedett utalás.

Keserű nyálkabombák üresen ordibálnak,
csuszamlós – uras – kalucsni lábukon.
Száraz faág duhajkodik, kornyikál most.

Vadvizek viszik az utat. És a kertet
átrendezik, s a hideglelős szőlősöket.
Suttyomba költözés tompa hangját hallom.
Kilopják a tájból az értelmeket.

Égi csoda szárnya suhogását vélem.
Ifjonti lelkesedés borából kortyintanék.
De csak szellemalakja él a fény-képnek.
Sorsom megrajzolni tudnám, múló időben.

A rémület kék fagya hófehérbe vonná fejem
a gondozatlan kertben. Szunnyad a feledés.

2020. május