(Emlék a karanténból)

Virágok úsznak olykor az Atlanti-óceánon. Virágok, miket a furcsa szelek sodornak messze a szigetekről. És vadludak repülnek föl a szigetekről, megtelik az ég vijjogással; egyetlen zenéje ez a végtelennek. És kórókat, reves csutakokat, magvakat sodor a tenger most is, mint Kolumbusz idejében. Itt, a szigetek körül az idővel mit sem törődik a tenger. Talán a vízen libegő magvak íze is olyan, mint sok ezer évvel ezelőtt volt: talán édes, talán kesernyés, csípős vagy andalító.
A szigetek, a meg nem hódított szigetek örökkévalók. Dagálykor elmerülnek egészen, csak a furcsa virágok nyújtóznak a Nap után, s ha leszáll a tenger, pihenni térnek e levelek, fényt isznak a szirmok.
A szigetek, a magvak, a virágok örök reményben élnek, örök reményben. De jaj, a fölrepülő vadludak nem oktalanul sírnak: olajos foltokat hordoz a szél a vízen. Beisszák őket a libegő kórók, reves csutakok, s a magvak is.
És más lesz ezután a magvaknak íze. És más lesz ezután az örök szigetek hangulata, a virágok színe s illata.
Más lesz. És meglehet, nem is sodornak illatokat sem többé a furcsa szelek a szigetek felől…