Bölöni Domokos böngészője
GÉPÍRÓNŐ
Egész nap hivatalban görnyedsz.
Egész világod ez a gép.
Kietlen korcs kis érc-világ ez.
Réten
Virágot szedni volna szép.
Reggel beballagsz, este elmégy.
Gépelsz. A főnök szid s nyeled.
Milyen szép vagy; úgy volna illő:
Esdőn,
Hódolva bánjanak veled.
Sorsod kis csenevész zenéje
Rí ki a gépből. Úgy unod.
Sivár gép-sors. Valahol, otthon,
Hangos
Bölcsőre kéne hajlanod.
Férfiszemek céllövészetén
Vergődő célpont: gerle vagy.
Mi lesz veled? Imádkozol, hogy:
Óh jaj,
Én Istenem, csak el ne hagyj.
Kip-kop. A gép mint érc-idő —
Billentyűzete fut, ketyeg.
Elketyegi rajta ifjúságod.
Kip-kop.
Így gépeled le életed.
A nemzet, 1925. június 1.
BOTA TANÍTÓ ÚR MÉGSEM CSINÁLT KARRIERT KORONDON
Tomcsa Sándor riportja
Egy régi, de szokatlanná fokozott pedagógiai módszer sikere és bukása
Korond, április 21. Bota Joan néhány éve került az Udvarhely megyei Korond község állami iskolájához tanítónak. Ma — sajnos
— a pályaválasztás nem ösztönös, és nem az ifjú hajlamainak, vérmérsékletének, ambíciójának természetes és szükségszerű folyománya, hanem abba döntően beleszólnak a kényszerítő körülmények, a szükség, az anyagiak, még a Bota Joanoknál is, márpedig ők e téren szédítő magasságban állanak, teszem a Boka Jánosok felett. Így történhetett aztán, bogy Bota Joan csak mint egyszerű néptanító vonulhatott be néhány évvel ezelőtt az udvarhelymegyei Korond községbe. Bizonyára autóbusszal érkezett, ízléses kis csomagjával, nem tudjuk, de nem valószínű, hogy a falu vezetősége kivonult volna elébe a község határáig, talán díszkapu sem volt és fehérruhás nők sem, bizonyára szirénák sem szóltak, bizonyára filmriporterek sem dolgoztak, és bizonyára Bota Joan, lelke mélyén, ifjúsága rózsaszínű szédületében, egyik kezével ambícióját szorítva magához, másikkal robbanó tetterejére támaszkodva — nem így képzelt egy bevonulást.
Hiszen Istenem, érthető is. Olyan nagy a világ, és az emberek minden erőfeszítése ellenére is, hogy vértől síkos vágóhíddá vagy borzongató sikolyoktól hangos tébolydává aljasítsák— olyan szép.
Ilyen lehetőségek mellett, ha valaki ifjan, ambícióktól duzzadva és tetterőktől feszülve, kénytelen autóbuszon és ízléses kis csomagjával bevonulni egy inkább egyszerű, mint pazar székely faluba, tényleg elszorító tudat lehet. Nem is lehet cél, egy életen át — mely oly röpke és visszavonhatatlan
— öntözni az emberpalántákat a vallás, szeretet, tudomány és civilizáció éltető vizeivel, hogy azok bokrosodjanak istenfélelemben, hazaszeretetben, tudományban, ez nem lehet cél, még akkor sem, ha ezért kulturzónás duplafizetés jár is. Nem lehet cél ez, pont egy ilyen Korondon, istenháta mögött, térdig érő sárban, derékig érő szélben, fülig szürkeségben és belepve az unalomtól, amikor a világ cseng-bong, ígér, hív és gyönyörű, és olyan egyetlen az élet!
Valahogy így érezhette Bota Joan is, mikor az udvarhelymegyei Korond községben delegált tanítóként, ízléses kis csomagjával lelépett az autóbusz rozzant lépcsőjéről. Így érezte, s nyomban utána azt gondolta, hogy itt tenni kell valamit. Érzés, gondolat és tett — ez volt a sorrend. Mindenek előtt is tehát, magára kell terelnie elsősorban a szakkörök figyelmét, később fel kell kavarnia a közvéleményt, aztán jöhetnek a szélesebb vizek, vé-
gül talán kitörhet a vihar, mely kidobja, vagy érte nyúlhat az elismerés keze, és kiemeli a meddő, sivár, korondi reménytelenségből, és odaállítja, ahol már érdemes élni, ahonnan már látszik az élet millió, ragyogó arca, és ő, egyik kezével magához szorítva ambícióját, másikkal feszülő tetterejére támaszkodva tehát a maga védelmét szolgálja azzal, ha a lehetőség szerint megnehezíti az amerikai és európai államok fegyverkezését…
Ha valaki, és történetesen egy tanító érvényesülni akar, akkor, átlagosan emberi és közepesen európai felfogás mellett, olyan szakszerűt, kiemelkedőt vagy újat produkál, ami méltán hívja fel magára úgy az illetékesek, mint az illetéktelenek figyelmét, és lábai elé rakja az elismerés pálmáját. Ez azonban — gondolhatta Bota — kissé körülményes és hosszadalmas. Szakszerűt, kiemelkedőt vagy újat produkálni? Minek! Hiszen nem is tudnék — mélyedhetett el —, na meg a kor sem kedvez efféle elavult, idejétmúlt porduktumoknak.
Bota Joan tanító tehát szétnézett az osztályban, melyben mint kis rigófiúk és mezei virágbimbók üldögéltek a székely legénkék meg leánkák. És Bota Joan tanitó döntött. Pofozni fog.
Istenem, mit mondjunk: gusztus dolga, de havalaki érvényesülni akar, ez is egy út és mód. Az ököl. És imponáló is. Teszem: egy Bota- és Max Baer-meccs. Határozottan. De Bota Joan tanító óvatosan, szinte kínosan vigyázott arra, hogy érvényesülése útján nehogy olyant „illessen”, aki vissza is „illethetné”.
Ezért Bota Joan tanító, kimondottan, csak a „gondjaira” bízott székely legénkéket meg leánkákat kezdte pofozni. De ezeket aztán lendülettel és fáradhatatlanul.
És íme! Először is a korondi szülök figyeltek fel. Hát hogyne, mikor kölykecskéik, némelyik még alig hogy el tudott totyogni az óvodába; rendszeresen feldagadt képpel és véraláfutásos szemmel állítottak haza. Visszaemlékeznek arra, hogy kiskorukban ők azzal tértek meg a tudomány templomából: „Édesapám, tudom a ‘Bö’ betűt!…”
Most? Most vizes borogatást kell rakni a gyerek fejére…
Mit tudhatták ők, hogy itt Bota úr érvényesüléséről van szó, még akkor is, ha a faluban nem lesz elég víz és borogatás.
De Bota úr elérte célját: forgalomba került a neve. Rövidesen Udvarhelyen is megismerték. Egyelőre — kissé furcsa a pedagógiában — az orvosi körök. Ha ugyanis agyrázkódással vagy beszakadt dobhártyával hoztak be egy gyereket, akkor a
tettes ki más lehetett, mint Bota Joan tanító, ki egyebekben gátlás nélkül, pazar kondícióban, fáradhatatlanul pofozott tovább.
És nevét szárnyára vette a hír. Mindenki foglalkozott tetteivel: orvosok, gyógyszerészek, jogászok, ápolók, műdobhártya gyárosok, bokszmenedzserek, mindenki, mindenki, csak a tanügyi körök nem. Bota néha bejött, tárgyalt velük, aztán káprázatos technikával, lenyűgöző formában pofozott tovább.
Gyerekeket!
És hire szállt, szállt… Végül is küldöttségek mentek panaszra. Ekkor már Bota akkora volt, hogy a tanügyi körök nem tehettek semmit vele szemben. Nem tételezzük fel, hogy nem is akartak volna, oh nem, hiszen hat-hét éves gyerekekről volt szó, és emberiesség: emberiesség.
De tény az, hogy Bota úr, minden panaszjárás után válogatott formában, brilliáns kondícióban álllott ringbe, és ökölcsapásaitól hangos volt Korond és vidéke, autóval egy óra járásnyira a székelyudvarhelyi tanfelügyelőségtől. És Bota úr híre-neve duzzadt, szállt, áradt…Ő maga gáncs és félelem nélkül stb. stb.
Már egy híres dobhártya-specialista úgy tervezte, hogy letelepszik Korondon. Rövidesen a parlament foglalkozott tetteivel, mert Gyárfás Elemér szenátor interpellált „tetterejéről”.
A miniszter megnyugtatta a felháborodott közvéleményt.
És Bota Joan néptanítót néhány hónap múlva véglegesítették.
Korondon.
Így, ahogy mondjuk: véglegesítették Korondon.
Ekkor már mindenki varázserőt tulajdonított neki. És Bota előtt nyitva állott az élet…
Sikerült! Korondon már nem akadt víz, és nem akadt borogatás, de sikerült. Bota úr hatalmassá nőtt, ragyogott, félelmetes volt, korlátlan, ifjú és tetterős.
Megindult tehát az élet magasabb régiói felé. De mi az?!
Néhány lépés után megcsúszott azon a bizonyos narancshéjon. Kiderült, hogy tanítóskodása előtt: sikkasztott.
Hat hónapot kapott.
Brassói Lapok, 1936- 04-22
Pusztai Péter rajza