Volt egy úrhölgy: neki az élet
olyan volt, mint egy bús ítélet.
Egy ideig, akár egy szoknya:
ha megunta, hát ki se mosta,
vett másikat, illetve anyja,
ki a gyermekét el nem hagyta,
bejárónők vették körül,
számláit fizették emberül,
leveleit postára hordták,
gyermekeit fel és le tolták,
és nem lett volna baj sosem,
ha be nem int a szerelem,
s ha az, akibe ő szerelmes,
nem türelmetlen, de türelmes,
s kivárja, míg a primadonna
döntését nem a dunyha tudja,
nem is az anyja, ki egészen
odavolt, hogy az életében
most először, ó, jaj, először
ő csak hátul van, nem elöl, sir!,
és a lánya úgy dönt netántán,
mintha nem vigyázna a strázsán.
És az úrhölgy nem és nem döntött,
szívébe sok löttyöt beöntött,
hogy a szerelmet jobban bírja,
s hirtelen lett még száz manírja.
Így hát a jó fiatalember,
kinek még nem szakálla kender,
döntött helyette és elhagyta,
anyjának s a dunyhának adta.
Az anyja meghalta magát,
körötte bezárult a világ,
s minden elmaradt döntéséért
az anyja felé int a szépség,
az ő élete már a sírás,
vágy-gyászolás és emléknyírás,
és míg a szeme el-elréved,
szívét elérte az ítélet:
oda annak minden virága,
a boldogság régen kizárva,
s ha újrakezdhetné – így mondja -,
anyját nem látogatná naponta,
és nem engedné, hogy az élet
más se legyen, mint menedékek.
A morál itt az, hogy ne éljed,
mit az előző nemzedékek,
mert légy bár nő vagy legyél férfi,
lehet bár kényelembe férni,
de ha nem más fizeti számlád,
feléd tán egy igaz szív száll át,
mert megunta, hogy helyjegyestül
anyja mellett utazik szentül.