Nyelvem hegyén van az az íz,
amit az Ebháton
nagyanyám konyhájában éreztem, amikor
pucoltuk a gombákat
s a kidobni ítélt gombamaradványokban benne
volt az egész Somostető.

A jeddi út környéke és a koronkai erdő magánya
a ’60-as évek végén,
mint kikötött komp vesztegelt az időben.

Nagyapám bicskájával hámozta, pucolta a galambgombákat,
őzlábakat, szömörcsögöket.
Külön válogatva kerültek elé a keserűgombák,
azokat csak átnézte.
A gerebengombákat, a tinorrúkat felaprította.

A kucsmagombák kedveltek engem
s a Somostető árka az éppen akkor épülő számítógépgyár felé lejtő
őszi kikericsese a völgy felé
bőven ontotta szombat délutáni túráink gombakincsét.
Öcséimmel jártuk az erdőt.
Volt egy gombás könyvünk – a négy évből maradt –
s benne édesapánk hite,
hogy ebből is jól lehet etetni egy nagyobb pedagógus családot,
ami mindenét elveszetette a második világégés után,
s kisemmizetten, semmiféle támogatásra nem várhatott senkitől.
Csak vödröknyi virág volt a plussz bére
édesapám és édesanyám munkájának
a ballagások alkalmával.

Aztán nagyanyám feltette a kályhára a nagy fazék száraz kukuricát,
kevés szódabikarbónával lehánttatta a héját,
s még kora nyáron is volt mit a nagy család elé tenni,
amikor szombat esténként összegyűltek a família
egyetlen televízióját bámulni.
Csak román adás volt,
s a ’66-os vébét is azon néztük.

Varázslatos évek voltak.
Délutánonként nagyapám, a nyugdíjas igazgató-tanító,
elküldött a boltba.
A Vermut 15,50-be került,
azt itta.

S titokban rummal ízesítette a délutáni teáját –
– hígította fel a rumot kevés fekete orosz teájával.

A rádióban a Szabó család ment,
azt nagyapám ritkán hallgatta,
de az Utunkat rendszeresen átolvasta,
s csak utána kerülhetett a kezembe.
Ő és én olvastuk csak jó ideig.
A Füles, Ludas Matyi és a Film – Színház – Muzsika úgy járt,
hogy barátai rendelték meg,
Budapesten.
Meg az Élet és Tudományt,
a természettudományi Közlönyt.

Csodás kor volt.
Sajnálom,
gyerekeimet sohse tudtam így ellátni kultúrával…

2014. december 26.