Hispánia nincsen gázel nélkül…
Dabi István szép türkmén gázel-fordításairól ez jutott eszembe:
a gazal, másképp ghazal vagy gázel egy perzsa-arab eredetű irodalmi műfaj – rövid szerelmesvers-típus. Klasszikus témája, a beteljesületlen szerelem. Spanyolosként nekem sokszor előkerült: Hispániát nem is lehet gázel nélkül elképzelni…
Nemcsak az arab, hanem a perzsa, török és urdu költészetben is művelték és utánozták egészen a XVIII. század elejéig. Az európai költők közül is sokan szerették. Különösen népszerű volt a Hispánia arab-mór meghódítása után létrejött kordovai kalifátus (Al-Andalusz) irodalmi emlékeként spanyol földön. Federico García Lorca számos szép gázelt írt – közülük kettőt csatolok. Az andalusz-mór költészet és García Lorca csodálója, Gergely Ágnes is írt egy szép gázelt – ezt is csatolom. És Kányádi Sándor szép, Bogotában írt versét is (’Dél keresztje alatt’ – Koszorú), melyet költészetének ismerője és kutatója, Pécsi Györgyi zsoltáros gázelnek minősít… (Szentgyörgyi N. József)
Gergely Ágnes: Hídi gázel
Tűzgömb a világ
utadon van a forrás áramot adsz
feltámad a szél
ma a húszkarú erdőn fát hasogatsz
hidló a farönk
hogy a tengerek öblén átcsalogass
és léptet a ló
Anatólia síkján drága lovas
zöld mágnes a víz
lecibálhat a tenger általuszom
földrészközi éj
sokasodhat az éjfél átaluszom
a vállamon át
idelátsz a beszűkült Boszporuszon
a végeken át
Anatólia síkján drága lovas
vulkánikus ég
telitődik a forgás négybeszakít
kémcső-kelevény
mielőtt ideérnél félretaszít
mítoszba kövült
viperák szakadatlan mérge van itt
kénkő-hagyomány
Anatólia síkján drága lovas
évezredes út
aki még nekivágott ráfizetett
próféta-e mind
aki arra tanít tedd rá hitedet
és mérnök-e mondd
aki vasbeton úton jár vizeket
túlsó az a part
Anatólia síkján drága lovas
árnyék komor árny
lobogásod jön csak a csúcsokon át
elvont közeled
olajos-puha bőröd víz-szagu szád
habzó szavaid
viszik Ázsia véres zsibpiacát
a semmi felé
Anatólia síkján drága lovas
te sziklaszerű
akinél csak a mozgás képtelenebb
te szikraszemű
beragyogtad a késő éjjeleket
tükrös vizü kút
tebelőled nőnek a végtelenek
maradj maradok
Anatólia síkján drága lovas
Federico García Lorca: Gázel a sötét halálról
Szeretném aludni az almák álmát,
eltávolodni a nyüzsgő temetőktől.
A kisfiú álmát szeretném aludni,
ki szivét készült kivágni a nyílt tengeren.
Ne gajdoljátok nekem, hogy a holtak nem veszítenek vért,
mert az elrohadt száj tovább kér vizet.
Nem akarom tudni, hogy vértanúvá tesz a fű,
s hallani sem akarom a pirkadat előtt erőlködő
kígyószájú hold sziszegését.
Csak egy keveset aludni szeretnék,
egy keveset, egy percet, századévet,
hadd tudja mindenki, hogy nem haltam meg,
hogy arany istálló nyílik ajkaim közt,
hogy a nyugati szél kis barátja voltam,
hogy saját könnyeimnek roppant árnyéka vagyok.
Teríts rám könnyű fátyolt, mire megvirrad,
mert hangyáit majd szórja rám marokszám,
és áztasd kemény vízben a cipőmet,
hogy skorpiójának ollója lecsússzon rólam.
Mert az almák álmát szeretném aludni,
hogy megtanuljam a földtől megtisztító zokogást,
mert azzal a sötét kisfiúval szeretnék élni,
ki szivét készült kivágni a nyílt tengeren.
Fordította: András László
Federico García Lorca: Gázel a százéves szerelemről
Ballag a felvégen
négy legény az éjben.
Haj, haj, haj, haj.
Ballag az alvégen
három legény szépen.
Haj, haj, haj.
Nagy köpeny a szélben
leng két legényen.
Haj, haj.
Egyedül a széllel
egy-szál legény lépdel.
Haj.
Mirtuszok tövében
csak a senki lépdel.
Tamarit-kert, 1936
Fordította: Weöres Sándor
Kányádi Sándor: Koszorú
Simon Bolivar és San Martin emlékének
valaki engem kiszemelt
valamire valamiért
hullatni verejtékemet
s ha nincs kiút hullatni vért
sorsomat én nem tudhatom
a célom is tétova vélt
gyanútlan jöttem mint simon
a cirénei jődögélt
vállamra tették cipelem
hiába kérdezném miért
van aki röhög s irigyem
van aki űz van aki félt
hát viszem egy-két stációt
a megkorbácsolt krisztusért
s megvetek minden protokollt
és minden kincstári babért
a közönyöst a langyosat
kiköptem ha nyelvemhez ért
ha utálnak hát szidjanak
nem haragszom már semmiért
ó te annyiszor megdalolt
szabadság ó te nem remélt
gyolcsoddal hogyha meghalok
törüld le ajkamról a vért
1983, Bogotá
Pusztai Péter rajza