Oktalan előhang a közös Énhez – avagy hangulatfoszlány egy szakmunka elé

Nem „blog-téma”, sőt kutatási előtanulmányt is igényelne az, ahogyan elméleti munkákhoz közelítünk, szerzői szándékot megértünk, híreket és „tényeket” olvasunk vagy válogatunk. Ennek mint eljárásnak régtől való tisztázatlansága most a tét itt. Önpróba, tudatosan magunkra vett kíváncsisággal. Értelmezési teszt, mit értünk abból, amit érteni talán nem megerőltető, de átfogalmazni munkás feladat – s első körben talán értelmét sem igen látjuk. Megéri mégis, mert önnön haszna megvan, a belátások belátása tiszta nyereség. Még az időráfordítás is azért „megtérülő”, mert hát hol is van az a tükör, amelyben mindig csininek, szikrázóan okosnak és bűvösen barátságosnak láthatjuk magunkat…, akkor is, ha maga a tükör igen méretes és fölemelni is teher, meg aztán felülnézetből kissé mást mutat önnön képzetünkről, mint a mosolygós borotválkozó-tükör vagy opálfényes-nyeles fésülködő-tükör. Pedig hát mindegyikben mi magunk vagyunk, csakhogy más látószögből, más hajlásszögben és közelségből. Nos így beszél rólunk-velünk az alábbi egyetemi dolgozat, melyet azért hoztam közszemlére, látva lássék az is, hogyan értjük (meg- vagy félre-, mindenesetre másként!) azt is, amit a legkevésbé sem kéne.

Nem blog-hosszúság, nem bejegyzés-lépték, sőt talán nem is tanulmány-terjedelem az alábbi. Érdeklődő átlapozása mindezek dacára azért fontos, mert a mindenkori (vagy eseti, vagy konkrét, egzaktnak tűnő) viszonyt láttatja a kérdező és a kérdezettek közötti „párbeszédben”. Nem egy pár beszél, hanem sok tucatnyi, s nem egy kutató-kereső egyed egy megtalált „populációval”, hanem egy gazda a jószágjával, kertész a dísznövényével, muzsikus a hangszerével…, hisz ilyen értelemben közös a megszólalás érvénye, a maga illendő hosszúságával. A hang, melyen szól, a kutatóé, egyetemi hallgatóé, aki tanulta a szakmát és épp elkezdi kipróbálni. Eltervezi, megkomponálja, kivitelezi, befejezi – mint egy mindenkori konstrukciót. Csakhogy – amiként a fa is visszaszól, amikor faragják, a kelme is viselkedni tud, amikor kezelik, a dallam is bicsaklik vagy elemelkedik, amikor a hangszertől látszatra elválik – mindez még vissza is hat a formálóra. A társadalomkutató (jelen esetben egy budapesti kulturális antropológus hallgató) nemcsak kérdez, amikor meg akarna ismerni egy szinte láthatatlan világot, hanem maga a világ is jelez, tiltakozik, hárít, ámít, kellemkedik, panaszkodik, reménykedik, „üzen”, visszanyom és „vezet” – hiszen élő emberekről és élő-élhető kultúráról van szó. Sőt: a kutató belátása (s nem csak „rá”látása) leginkább itt kerül a próba szorításába: értelmezni képes-e nemcsak a Másik szavait, gondolatait, közléseit, hanem kellő mélységig átlátja-e a szó igazi értelmét, a mondandó tartalmait, a kibeszélés félszeit, a visszafogott vagy „rejtjelzett” üzenet lényegét… Nem elég tehát kutatónak lenni, hanem keresni kell, mint amikor az ember nem csupán rálel egy „talált tárgyra”, hanem találni akar egy található tárgyat, amely ennek ellenáll, bújdoklik, rejtőzködik, megmaradni és változatlannak lenni akarna inkább, nem pedig kiragadva és fennen felmutatva lenni, s e rejtőzködő énjét le kell bírni a rátalálás akaratával. Az ekképpen „talált” tárgy, s mégannyira az ember pedig válaszadó is, öntörvényű is, saját nyelven szól, saját fogalmakkal operál, saját céljai érdekében mutatkozik. Nem tárgyi, hanem alanyi mivoltában kíván állítmánnyá lenni. S ez az a kulcspont, amikor és ahol eldől, hogy felfedező, gyűjtő, leleplező, dokumentátor, eszköz vagy metódus, céllal érkező és eredménnyel távozó lesz-e, aki a kutatás elvégzője. Sőt: itt derül ki, mennyiben és hogyan Ember ő, miként tudja megszolgálni, elfogadni, kiérdemelni azt, amit a „kutatott” féltől kap. A néprajztudomány „adatközlő magatartásaként” regisztrálja ezt a viszonyt, a szociológia nagy tömegű adatsorai között „válaszoló” lesz mindebből, a kulturális antropológusok az efféle tanúságot is Ember és Ember közötti viszonyként élik át, s nem „jogesetként” vagy „eseményként”, hanem sokkalta inkább „történésként”, ahol találkozás zajlik, kölcsönhatások érvényesülnek, s a „kérdezett” személyéből is „kérdező” entitás szólalhat meg. Hasonlatként fölhasznált példával: ha az ebet kutyába se vesszük, sosem lesz társállat; ha a cselló húrjait egy bottal csapkodjuk, sosem fog „úgy” megszólalni; s ha egy regény mondatát nem átérezzük, hanem túllapozzuk, akkor sosem érheti el érdemi célját, s még kevésbé a visszahatást az alkotójára.

A kutató tehát, aki rendelkezik a szándékkal, hogy amiről csak lehet, illő és elismerő értelmezést kínáljon, amit érzékelni s belátni lehet, azt minél mélyebben átérezze, s amit ebből megfejteni érdemes, azt legteljesebb mélységéig felszínre segítse, egyúttal kutatottá is válik a méltó Másik által. Ezt is tudnia kell, amikor kérdez, amikor elköteleződik, társadalmi „terepet” választ, kimódolja a kutatás érdemi lépéseit, egyezteti lehetőségeit azokkal, akik nem tárgyiasult elszenvedői, hanem aktív alanyai lesznek magának a kutatásnak is. És az első visszakérdezés ugyan önmagát illeti („jó lesz-e ez így”, megtudom-elérem-e, amit kívánok, nem sértő-e erről vagy amarról érdeklődnöm, milyen válaszra várhatok és a beszélgetőtárs milyen választ/válaszokat engedhet meg magának, stb.), de a folytatásban ott kell legyen a törekvés: milyen módon érdemelhetem ki felebarátom szeretetét, hogy az első három mondaton túl is folytathassuk, építhessük kapcsolatunkat, s végül sok tíz meg száz óra megértő együttlét során szinte közössé váljon a közlés értelmes tartalma. Ezt persze legtöbb esetben nyelvi nehézségek, megértési kódok, belátási módok, tudomásulvétel vagy elfogadás részletes eljárási kísérik – még mielőtt a „kutatás” elkezdődött volna.

Avagy hát speciálisan ezen a szakterületen (az etnológia, etnográfia, társadalomnéprajz, humánföldrajz, kisebbségkutatás, s néhány rokon terület mellett a kulturális antropológia) tudásvidékén valójában a „kutatás” már nemcsak a „terepmunka” pillanataiban kezdődik, hanem a megismerő igyekezettel, a kijelölt érdeklődési területtel, az első bemutatkozással, az öltözködéssel, a gesztusokkal, a vétlen kérdésekkel, a bizalom megnyerésével és majdan megszolgálásával is már sokkal korábban elkezdődik, s még tovább tart, esetleg egy életre szólóan megmarad. Nem „sajtóriprt”, mely tíz perc múlva a neten mosolyog és tizenöt perc múlva egy még újabb hír tolja félre…, nem rádióriporteri kérdés, melyre három perc múlva reklámanyag, majd hírek, majd zene következik… – hanem sokszor életútra szóló elköteleződés. És az alábbi írásban ennek egy első-közbülső fázisát leljük meg. S amiért ezt megosztani igyekszem, nem mesterkélt, fontoskodó közelítés, csak épp oly kommunikációs gesztus, „alázatos” megértés-keresés, s ennyiben szinte „oktalan” előhang, amire az Olvasónak nem biztosan van szüksége, a tanulmánynak még kevésbé – de talán a közös Én rejtelmeinek belátásához, a közös olvasat-élmény elősegítéséhez mégis. Ennek belátása persze az Olvasóra marad. S ha sikerült valamit érdemben „súgnom”, talán a kölcsönös belátások felületén is közelebb jutottunk…

A. Gergely András

(Ahogy az afgán kamaszok és szüleik látják)

„Én afgán-magyar, azaz magyar-afgán vagyok
…vagy mit tudom én?!”

Kutatásom középpontjában (1999 és 2004 között) egy olyan nem-európai budapesti közösség volt, amely közel 350-400 főt számlált. Mivel csak 1998 márciustól fordulhattak Európán kívüli menedékkérők is a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalához (korábbi nevén Menekültügyi és Migrációs Hivatalhoz (MMH)), ezért még nem készült el az az átfogó integrációs program, amely elősegítette volna az elfogadott menekültek gyors beilleszkedését, és új életük mielőbbi elkezdését. A közösségi szállások és a befogadó állomások zsúfolásig tele voltak Afrikából illetve Ázsiából érkező menedékkérőkkel. A jelenség akkor mindig szokatlan volt ahhoz, hogy a lakosság bővebb információt szerezzen az „új idegenekről”, azonban már akkor is voltak olyan menekültek és nem európai bevándorlók, akik már „letelepedtek” Magyarországon.
Az általam kiválasztott csoport is egy ilyen „letelepedni” vágyó közösség volt, az afgánoké. Afgán közösségen azokat a Budapesten élő családokat értem, akik kiköltöztek a közösségi szállásokról illetve a befogadó állomásokról, és menekültstátuszuknak köszönhetően bevándorlási engedéllyel rendelkeztek, tehát elkezdték a beilleszkedést, (a gyermekeik magyar iskolában tanultak, a férfiak dolgoztak stb.), valamint azokat a nem menekült családokat, akik más úton szerezték meg a letelepedési engedélyt. Az utóbbi családok legnagyobb részében a családfő mint ösztöndíjas érkezett Magyarországra, és az Afganisztánban dúló háború és bizonytalan helyzet miatt nem utazott haza az ösztöndíj után, hanem ide hozta családját is. Jelentős részük vérségi kapcsolatban volt egy-egy menekült családdal, és ezért fontos volt, hogy együtt vizsgáljam a „két típushoz” tartozó családokat, hiszen egy idegen országban kezdetben az utóbbiak jelentették a menekültek számára a külvilág felé vezető kommunikációs csatornákat.
Azért esett választásom az afgán családokra, mert a más nem európai országból származó menekültek közül csak újonnan érkezettek voltak, akiknek még nem sikerült kialakítani egy állandó és homogén közösséget, hiszen a tagok gyakran cserélődtek. Meghatározó jelenség volt az afgán menedékkérőknél, hogy míg az afrikaiak és más ázsiaiak legnagyobb része egyedülálló férfi volt, addig az afgánok nagy része családjával együtt érkezik ide.

Marton Klára adatgazdag, terjedelmes tanulmánya a Periszkóp portálon olvasható.