Szerelem, anno 1910 (12)
(Szép börtönünk)
A napló 53. oldalán váratlanul nem az eseményekre vonatkozó bejegyzés ötlik a szemembe, hanem három strófányi, dalszövegre emlékeztető versezet.
„Elmégy innen te szép ifjú
Elmégy innen messzi tájra
És soha se gondolsz többet
Egy búsuló kis leányra.
——
Aki Reád gondol mindég
Aki el nem feled soha
Aki érted meg fog halni
Mert a sorsa oly mostoha
Ha jő az est s leszállnak
Sötét árnyak dobog a
Szívem mely érted ég.”
A szövegen itt-ott javítások (kihúzás, betoldás) is észrevehető. Azon kezdek gyanakodni, mégis csak ez lesz az a versezet, amiről Angéla korábban említést tett, s amelyet mostanig hiába kerestem…
Stílusa a kor emlékvers-stílusát követi és nyilvánvalóan csak személyes, érzelmi értékei vannak. De arra jó, hogy előrevetítse azt a közeljövőt, mely a szerelmesekre vár, ha a „szép ifjút” elsodorja az élet.
„Nov. 1. Megint kimentem már 1/2 10-kor d.e. Hamar eltelt az idő 3 óráig. Akkor odajött a „komám”. Persze szörnyen bókolt, h. milyen szép nagy lány lett belőlem. Én persze semmibe vettem az ő bókjait. De végre jött Ő 1/2 4-kor. Kimentünk a temetőbe. Közben persze beszélgettünk sokat és sokmindenről. Iduskáék bementek az apósáékhoz, Ő meg ajánlotta, h. szökjünk meg. Én szöktem is, de csak az utcasarkig. Kérdezte, hogy tovább nem szököm Véle? Egy lépésnyire sem? A hidat rontsuk le, s fő, h. túl legyünk a vizen.
Künn a temetőben folyton együtt voltunk. Beszéltünk a halálról s mondtam, h. még ebben az évben meghalok. Ő meg komolyan mondta, h. még gyerekeskedésből se gondoljak a halálra. Mondtam, h. ha már én kell eltemessek „valakit”, akkor a szívét kivétetem s megégettetve elteszem. Ő meg azt hozta ki belőle, h. annak az érzésnek, melyet a szívhez fűznek, tulajdonképpen semmi köze nincs hozzá. Fáztam, s Ő hozott a lábam alá 2 gyertyapapírt. Úgy tette, h. szemben állva legyek vele. Mikor jöttünk le, én jöttem előre s hátra néztem, nem megyek nagyon előre, ő mindig velem jön, akár merre megyek. –
Mikor jöttünk haza, a hamis szemű unoka öccse kísért a túlsó sorról. Egyszer egy ékszer üzlet előtt álltunk meg s mondta, h. milyen jó helyt álltunk meg, mind jeggyűrűk vannak kitéve. – Otthon a vacsora alatt a „komám” megint bókolt, s Ő odasúgta, emlékszem-e arra, h. engem mindenki a legkisebb …-nek szánt, s az most már partie képes. De én nekem ugyan lehet bármi is. Nekem is ő a fő.
Otthon egész este vetettem a kártyát az Ő 1 kérdése sose sikerült. Végre sok kérés után megmondta, h. azt kérdezi mindig, h. én szeretem-e Őt? A kártya azt mondja, nem! De h. Ő szeret-e engem, az jött ki mindig, h. igen! Most játszottam előtte először. Megállapította, h. van érzékem a zene iránt, csak kár, h. keveset gyakorolok. Ő is fog ezután hegedülni, csak én kapjak kedvet a zongorához. –
Nov. 2. Reggel együtt jöttünk be. Kérte a nev. tört. jegyzetem, de nem adtam oda. Mikor elváltunk, megmondtam, h. én is mit tettem föl. Már jó kis távolságban voltunk, mikor visszakiáltotta, h. Ő igen!
Este benn volt Anci néni s jövendölt a lányoknak… Kérdeztem, h. ne menjek-e fölső képzőbe? De Anci n. azt mondta, h. csak menjek férjhez. Istenem! Te tudod, mi lesz velem. Segíts, édes Atyám.
Nov. 3. Kaptam Tubitól 2 szép kis nippet. Anyuci írt levelet.
Nov. 4. Voltunk a Tanítói gyűlésen d. e. Nem volt jó! D. u. a selyemhernyó tenyésztésről tartott egy szekszárdi tanító vetített képek kíséretében előadást. Rettenetes nagy esőben mentünk. Igaz! Nagyon kikaptunk Anci n-től, mert későn (3/4 7) keltünk föl.
Nov. 6-án voltunk a templomban. Papszentelés volt, de minket bizony nem tartottak ott végig, azzal kecsegtettek, h. visznek a várm. házába irodalmi felolvasásra. De bizony csak 8-at vittek el. Ott volt Ő a templomban. Mikor kijöttünk, jött miutánunk, de mi hamar betértünk a mi utcánkba. Hátranéztem, h. még egyszer láthassam. S aztán… aztán bejöttem szép börtönünkbe. – „
(Vége következik)
Cseke Gábor

Pusztai Péter rajza