Lebowicz úr a kongresszus fáradalmait pihente ki a hotelszobában. Fekete Máry a tükör előtt foglalatoskodott, laza kontyba próbálta fésülni dús sötét haját, mely oly jól illett a fehér bőréhez! Fekete Máry nem volt afféle méregkunyhóbeli tündér, vigyázott a hírnevére, és megvoltak a kliensei. Mindig úgy viselkedett, mintha szíveskedne kihallgatáson fogadni az urakat, nem pedig úgy, mint egy örömlány, aki csak úgy odarendelhető. Tudta, mennyit ér, s Lebowicz úrral például minden alkalommal találkozott, valahányszor ez a kiváló férfiú hivatalos ügyben Prágába látogatott. Meg kell mondani, hogy a többi lánytól eltérően, akik az utcasarkon álldogálnak, Fekete Máry nem köpte be a vendégeit a rendőrségnek. Máry drága, de megbízható volt. Nem minden esetben űzte iparszerűen a mesterségét, olykor öröme telt benne. Persze azt is tudta, hogy az elbűvölő Lebowicz úr árulás esetén roppant gyengéden bár, ám szakszerűen elvágná a torkát.
Fekete Máry feltűzte a haját, és visszament az ágyhoz. Megölelte Lebowiczot, és hízelegve suttogta:
— Jézus, Mária, te csirkefogó, ha ránevetsz egy nőre ezzel a briliánssal a fogadban, mindegyiknek elakad a lélegzete.
Lebowicz úr ezért hát ismét ránevetett Fekete Máryra, s a lány kéjesen lehunyta a szemét, alig pihegett. Mikor újra lélegzethez jutottak, az örömlány aggodalmas képet vágott:
— Ide figyelj, nekem nagyon tetszik az, amit a kongresszussal kapcsolatban kitaláltál, de szerintem az egész valahogyan nem passzol Vacátko tanácsoshoz …
Lebowicz elkomorodott, a briliánsa egyszeriben kialudt:
— Mi az, hogy passzol? Arra az úrra különösen fenem a fogam. Sok van nálam a rovásán!
— Hát persze, csak jól leckéztesd meg, de az óra kissé kevés. Egyébként fogadni mernék, hogy fülön csípi azt a zsebest, aki a kabátja alá nyúl, legyen az akár bécsi, akár római. Vacátko ugyanis nem pipogya fráter.
— De nem is a czestochowai csoda — dörmögte nyersen Lebowicz, mert a lány elrontotta szépséges elképzelését. Igencsak fente a fogát a prágai rendőrtanácsosra.
— Nem az. De ha kíváncsi vagy a véleményemre, hát megmodom, hogy könnyen el tudok képzelni olyan nőt, aki képes volna belebolondulni. Van benne valami, ami egy nőt rejcol … Tudod, mit jelent az, hogy rejcol? Nem tudod. Megmondom másképp. Látni rajta, hogy még képes volna egy lányt begerjeszteni. No és most már tudod, mit gondolok róla.
— Szóval még leüthet a kezemről! — hördült fel vészjóslóan Lebowicz.
Fekete Máry erre turbékolni kezdett, akár egy gerle, és kicsikarta, hogy az az átkozott vagány ismét rámosolyogjon a briliánsával. Majd így szólt:
– A te kezedről senki sem üthet le egy nőt, maga az Úristen sem.
Lebowicz krakkói lévén, gyorsan keresztet vetett, mert Krakkóban tudvalevőén vallásosak az emberek.
— De aki még képes begerjeszteni egy nőt, az még kemény legény, még ha benne van is a korban — szögezte le Máry nagy bölcsen. — S ilyentől órát lopni szerintem kevés. Én másképp kényszeríteném térdre Vacátkót. Minden újság a világon arról írna, de … De ez lehetetlen, mert a tanácsos engem ismer…
Lebowicz úr úgy, ahogy volt, kiugrott az ágyból, és különös rajongással bámult Fekete Máryra:
— Mucikám, te valami fantaszticsnit mondtál!
Aztán ismét fegyelmezetten visszafeküdt, gyengéden magához vonta a lányt, és Máry valósággal a férfi fogának fényében sütkérezhetett.
— Vacátko a bögyömben van — mondta Lebowicz halkan. — Persze hogy a megleckéztetésére kevés az óra. De hogy tudd, személyesen veszem a gondjaimba.
— Jézus, Mária, azt nem teheted, hiszen ismer téged, ezzel az átkozott briliánssal az első fogadban fenemód ismert vagy.
— Ne félj, a finomabb munkákra megvannak az embereim.
És Lebowicz úr magabiztosan mosolygott. Hiába, az embereknek támadhatnak mindenféle ötletei, de ha elég okos, mindent megtanácskozik egy odaadó nővel. A nők bizonyára csakis azért különböznek sok mindenben a férfiaktól, hogy más ötleteik is legyenek.
Az éjjeliszekrény felé nyúlt, és teletöltötte a két poharat habzóborral.
Másnap reggel az urak elhagyták Prágát. A létrára nem is volt szükség, senki sem zavarta őket. Mindössze az alvilág néhány embere kapott feladatot. Bizonyos Mrácekot, melléknevén Enyvest ajánlották Lebowicz úrnak, akiről közismert, hogy selymes ujjai vannak, és nagy gyakorlattal rendelkezik. Egyszer minősíthetetlenül viselkedett a Méregkunyhóban, s amikor nem akart fizetni, Eman személyesen vitte ki a levegőre. Mrácek pedig kidobatása közben, bár tökrészeg volt, ellopta a főúr zsebéből a pincértárcát a bevétellel együtt. Ezzel a tettével nagy hírnevet szerzett. Számára nem jelent majd problémát, hogy kilopja az órát bármelyik pocakos úr mellényzsebéből, akit majd Párizsban megmutatnak neki.
Azokban a napokban olyasvalami történt, amit a tanácsos úr már nem is remélt: maga a főkapitány kérette, és közölte vele, hogy mind a minisztérium, mind a főkapitányság úgy döntött, hogy kérelmének eleget téve, kiküldi Párizsba a bűnügyi szakemberek tanácskozására.
így tehát a tanácsos úr, a nyomozó urak csodálkozó és irigykedő pillantásaitól kísérve, útnak indult. Kifogástalanul csomagolt bőröndöt cipelt magával, amelyben akkurátusán összehajtogatott ingek meg egy öltöny lapult, mert a feleségének gondja volt rá, hogy a férje Franciaországban valóban jól fessen. A szokáshoz híven elemózsiás táskát is vitt, és jobbfajta szivart vásárolt, elvégre az ember nem utazik Párizsba minden héten.
Csakhogy az emelkedett hangulatot — amely egy párizsi utazással jár — minduntalan hivatali gondok zavarták meg. A Wilson pályaudvar csarnokában megpillantotta az osztályához tartozó urakat, akik a zsebesek miatt teljesítettek szolgálatot. Maga a tény megörvendeztette: ez annak a bizonyítéka, hogy a rendőrség gépezete akkor is olajozottan működik, amikor a bűnügyi osztály főnöke elutazik. De éles szeme a vonat körül nyüzsgő tömegben észrevett egy férfit is, akinek az arca ismerős volt az alvilágból. Bizonyos Enyves, igazi nevén Mrácek, akiről tudja, hogy zsebes. Mit keres az itt? Hogy lehet az, hogy Enyves a vonat körül ólálkodik, s az urak, akiknek az ügykörébe tartozik a figyelése, a csarnokban ácsorognak? Kire vár Enyves, vagy kit kísért a vonathoz?
A tanácsos úr ugyan a vonat ablakából bámulta a Radotín környékén elterülő megnyugtató síkságot, amely Beroun felé csakhamar festői szépségű tájjá változik, de Enyves csak nem ment ki a fejéből.
Ha az ember a rendőrségnél szolgál, aligha teheti meg, hogy kiverjen mindent a fejéből, és átadja magát a kellemes gondolatoknak. Enyves nyilván nem lődörgött csak úgy a pályaudvaron. S a tanácsos úr nem tudta, mit forgat a fejében. Sajnos, nincs nálunk akkora rend, mint amilyennek kellene lennie! Amint hazatérek, elrendelem, hogy az embereink pásztázzák végig a peront. Különösen a nemzetközi gyorsok indulása előtt!
Enyves, csodák csodája, semmit sem akart, és egyáltalán nem állt szándékában kihúzni valakinek a zsebéből az órát, s ha mégis, akkor csak ujjainak ügyességéről akart megbizonyosodni. Más feladatot kapott. Meg kellett győződnie arról, hogy Vacátko tanácsos elutazott-e azzal a vonattal. Azután elégedetten visszatért a pályaudvar előcsarnokába, óvatosan kikerülte a szolgálatot teljesítő urakat, a pályaudvari postahivatalba ment, és egyetlen szót tartalmazó táviratot küldött Párizsba: Megy!
A tanácsos úr az ablakon kibámulva rádöbbent, hogy már sokszor megtette ezt az utat; utazott errefelé személyvonaton meg gyorsvonaton is, kirándult Karlstejnba, és ezen a vonalon csípett el a csatlakozások puszta kombinációja révén egy gyilkost is. Persze egészen más a helyzet, ha az ember sárgaréz fogantyús hálókocsiban utazik, s a fekhelye mellett kényelmes fotelban ül. Ez a vasúti kocsi csak egyszer napjában csillan meg, és tovasuhan, akár az álom. A gyerekek ilyenkor még az integetést is abbahagyják, és szájtátva bámulják ;i hatalmas ablakokat, melyek mögött keménygalléros urak meg divatosan öltözött hölgyek ülnek kalappal a fejükön. Az ilyen vasúti kocsikba mély meghajlással lép be az étkezőkocsi pincére, és németül meg franciául jelenti az ebéd időpontját.
A tanácsos úrnak végül mégiscsak kellemes gondolatai támadtak, és teljesen megfeledkezett a nyomasztó hivatali ügyekről. Mosolyogva tartotta ujjai között meggyújtott szivarját, amelyből kékes füst kígyózott, de ő mit sem tudott erről. Megfeledkezve az időről, édesen szendergett.
A chebi pályaudvar nem valami szép, itt már erősen érezhető Németország közelsége, mindenfelől hallatszik a kemény torokhangokban gazdag helyi tájnyelv, amelyet a németek sem értenek. A vonatra bajor vasutasok szálltak fel.
Egy fiatal hölgy sietett végig a peronon, arcát rövid divatos fátyol takarta, s a bőröndjét cipelő hordár kereste a hölgy helyét a hálókocsiban.
A tanácsos úr udvariasan ajtót nyitott a hölgynek, és felsegítette a kocsiba. A hölgy piros glaszékesztyűs kacsóját nyújtotta az úrnak, és főhajtással köszönte meg a segítségét.
A közönséges kocsikat lekapcsolták, s a határon mindössze két kocsiból álló szerelvény ment át. A többit a Birodalomban kapcsolják hozzá. S lám, a határon már német zászlók lengtek, s az új keletű politikai divat szerint az egyik zászlón horogkereszt díszelgett. A tanácsos úr elkomorodott, és félrefordult. A hölgy belibbent a folyosóra, és a nyitott ablakból szintén a zászlókat nézte. Egyszer csak felsikoltott, és az arcára szorítva kezét, ellépett az ablaktól.
A tanácsos úr kíváncsian nézett rá. A hölgy előkotorta a /sebkendőjét, és a szemét dörzsölte.
– Szikra esett a szemébe, ugye? — mondta a tanácsos úr. Feltételezte, hogy a nő német, s ezért nem akarta szóba hozni a zászlókat, amelyekre a hölgy kíváncsi volt.
– Sajnos — felelte a hölgy németül.
A tanácsos úr udvariasan a kezébe vette a hölgy zsebkendőjét, és megpróbált segíteni. A hölgynek hosszú szempillákkal árnyékolt szürke szeme volt. Semmit sem talált benne, a hölgy mégis köszönetei rebegett, és azt mondta, hogy már sokkal lobban érzi magát.
– Túlságosan kíváncsi voltam, becsi vagyok, és arról, ami Németországban történik, csak az újságokból értesülünk.
— Szerencsére mi is — jegyezte meg a tanácsos úr.
Csak később jutott eszébe, hogy a hölgy bőre nagyon finom volt, s egy pillanatig szinte illetlenül közel állt hozzá.
A hölgy elnézést kérő mosollyal visszavonult a fülkéjébe, s a tanácsos úr magára maradt. Ó, igen, a bécsi nők mindig is nagyon szépek voltak, ezt nyilván a cseh vérnek köszönhetik. A tanácsos úr ugyanis nagy hazafi volt.
Egyedül lévén a fülkében, otthoniasan viselkedett. Lehúzta a cipőjét, levette a zakóját és leheveredett az ágyra.
Mikor a pincér az étkezőkocsiba invitálta, a tanácsos úrnak eszébe jutott, hogy a neje bécsi szeletet csomagolt neki, és azt el kell fogyasztania. Fájó szívvel belenyugodott, hogy nélkülözni kénytelen a hölgy társaságát, és jó étvággyal evéshez látott.
Anélkül, hogy sejtelme lett volna róla, bebizonyította: olyan férfi ő, aki vigyáz a becsületére, s erkölcse makulátlan. Ennek ellenére folyton-folyvást a hölgy járt az eszében. Ha az ember külföldre teszi a lábát, nyomban felpezsdül a vére.

Fordította: Kopasz Csilla

(Folytatjuk)