Malacka elhűlve figyelte, mit művel a társa. Az négykézlábra ereszkedve hátrált a térben, szemét behunyva.
A térben, vagyis kicsinyke lakásukban.
– Mi ez? – kérdezte tőle, amikor már ”egyenesbe” jutottak.
Vadmalac nem akart semmit elárulni, mintha szégyellte volna a dolgot, végül kibökte:
– Gyomoridegem volt.
Malacka grimaszából rájött, hogy részleteznie kell, hát így szólt:
– Gondolatban otthon jártam, a Bükkben. És mint ahogy az lenni szokott, dolgozni kezdett a gyomoridegem.
Malacka homlokán ekkor jelent meg az első izzadságcsepp.
– Arra gondoltam, hogy kivándorolok abból is, nemcsak a testem mentem ki Tölgyesbe. Négykézlábra ereszkedtem, hogy feltűnés nélkül menjen.
– De mért hunytad be a szemed?
– Hogy a gyomoridegem ne lásson meg.
Malacka nem tudta: sírjon vagy nevessen.
– Na és sikerült? – kérdi.
Vadmalac a gyomrát masszírozza. Ennyit nyög ki, azt is nagyon halkan:
– Nem.