A hölggyel később egészen váratlanul találkozott, amikor a kocsi folyosóján állt, s az alkonyba omló tájat nézte. A másik kocsiból futott át, mögötte feltűnt egy férfi, nyilván mondott a hölgynek valamit, de a nő ügyet sem vetett rá, futott végig a folyosón, és ismerősét megpillantva, megkönnyebbülten állt meg.
— Ó, uram — pihegte megnyugodva.
A tanácsos úr végigmérte a férfit, aki tanácstalanul megállt, s a tanácsos szigorú tekintete heves visszafordulásra késztette. A tanácsos úr figyelmét sem kerülte el, hogy az állán sebhely húzódik.
A hölgy hátranézett, mintegy meg akarva bizonyosodni felőle, hogy üldözője már nincs a nyomában.
— Mi történt? — kérdezte a tanácsos úr.
— Semmi… Vagyis az az úr… Szóval vannak férfiak, akik azt hiszik, ha egy nő egyedül utazik, semmi másra nem vágyódik, mint kalandra.
— Zaklatni merészelte kegyedet? — kérdezte a tanácsos úr harciasan, de nyomban rádöbbent, hogy aligha van joga közbelépni; végtére is a Birodalom területén vannak.
— Elrontotta az estémet… De ne beszéljünk róla többet — mondta a hölgy felháborodva. — Örülök, hogy ön itt volt. Ön mellett az ember biztonságban érzi magát.
A tanácsos úr kis híján elszégyellte magát, mert hiszen neki sem éppen korrekt gondolatok jártak a fejében. Most azonban így szólt:
— Ó, igen … Mellesleg miért utazik egyedül? Bizonyára nem szenved társaság hiányában. A férje …
A hölgy elmosolyodott:
— Feltétlenül szükséges, hogy férjem legyen? Különben nem szórakozásból utazom. Kellemetlen tárgyalás vár rám. Örökségről van szó, meglehetősen bonyolult ügy, ezért kell Párizsba mennem.
— Azt hiszem, Párizsban különösen nagy veszedelemnek lesz kitéve, a franciák ugyanis értékelni tudják a női bájt — bókolt a tanácsos úr.
A hölgy olyan ragyogó szemmel tekintett a tanácsosra, hogy a férfi szinte érezte, hogyan tódul a fejébe a vér.
— Hacsak nem szegődik lovagomnak.
— Szíves örömest. Bizonyára olyannyira szolidnak és öregnek tart, hogy részemről a legkisebb veszedelem sem fenyegetné kegyedet.
A hölgy oly hangosan felnevetett, hogy valaki kinyitotta a fülke ajtaját, majd bosszúsan ismét behúzta. A hölgy az ajkára tette az ujját, és amennyire tudta, igyekezett fékezni vidámságát.
— Ellenkezőleg, és ha azt akartam mondani, hogy éppen az ön társasága volna számomra a legkedvesebb?
A tanácsos úr meghajolt:
— Tartom szerencsémnek … Párizs azonban nagy.
— Hol lakik? — kérdezte a hölgy.
— Szolgálati ügyben utazom Párizsba, így hát kötve vagyok egy bizonyos helyhez, s ahhoz is, milyen drága szállodát engedhetek meg magamnak. Az Hotel de Seine-t ajánlották. Állítólag Párizs központjában van, közel a rakparthoz.
— Igen, roppant bűbájos az a hely, ismerem Párizst. Azok az elragadó ódon háztetők, a magas kémények, a fatáblás ablakok… Én a nénimnél szállók meg a Saint-Germain-en, az egész közel van oda. Könnyen megeshet, hogy találkozunk. Ha sehol másutt, hát a Két Majomban. Bűbájos kis kávéház, a művészek törzshelye.
A tanácsos úr arra gondolt, hogy az nem éppen olyan lokál lehet, ahol illendő volna üldögélnie, de nem szólt semmit sem.
— Azt hiszem, ideje aludni térni — mondta a hölgy, amikor a kalauz elment mellettük. A tanácsos úr erre csak sóhajtott egyet. Esze ágában sem volt aludni.
A hölgy főhajtással búcsúzott, a tanácsos kezet csókolt neki, s a nő belibbent a fülkéjébe. Parfümjének illata a nyitott ajtón kiáradt a folyosóra.
A tanácsos úr elalvás előtt még rágyújtott. Otthon sosem tett ilyet, de itt hirtelen szüksége volt rá. A Két Majom, mondogatta magában … Milyen csodálatosan hangzik! Ha a nénikéje is olyan kedves, mint ő, nagyon kellemes perceket tölthetnénk ott együtt. Persze még jobb volna, ha a nénikéje nélkül jönne. Aztán elnyomta a szivart, és lehunyta a szemét.
Reggel a vonat befutott a Gare de l’Est-re, s a tanácsos úr csak futólag tudott búcsút venni kellemes útitársnőjétől. Magával ragadta az emberáradat, a hatalmas térség letaglózta, s így roppant megörült, amikor egy jelentéktelen külsejű úr hozzálépett, s a prefektúra dolgozójaként mutatkozott be. Kedves kötelessége, mondta, hogy elkísérje a tanácsos urat. Vacátko rendőrtanácsos megkönnyebbülve ült be a várakozó bérkocsiba, s a reggeli pályaudvari bábeli zűrzavarból elhajtattak a kevésbé zajos utcákba.
Ha látta volna még a hölgyet a pályaudvar előtt, bizonyára meglepődik. Az az úr, aki a vonatban követte, s akit csak a tanácsos úr szigorú tekintete kényszerített visszavonulásra, ismét a közelében tartózkodott, s éppen ő hívott neki taxit. Az asszony ingatag, szeszélyes, csalfa lény …

A kongresszust a kriminalisztika világhírű személyiségei jelenlétében ünnepélyes keretek közt számos szónoklattal nyitották meg. A leghosszabb és a legkevésbé érthető a párizsi prefektus szónoklata volt, ő kapta tehát a legnagyobb tapsot. Merevségüket az urak csak a díszvacsorán vetették le. A vacsorát az Elzászi Szépasszonyhoz címzett étteremben tartották, ahol népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel. A népviselet és a lányok fölötte kedves látványt nyújtottak, s az urak belemelegedtek a beszélgetésbe. Természetesen a saját problémáikkal hozakodtak elő. Van Ruys holland küldött a hágai mérgezési botrányról mesélt a legapróbb részletességgel. A harmadik fogásnál éppen a temetés után két héttel exhumált áldozat beleinek kiürítését ecsetelte hosszadalmasan. Két nyelven beszélt, hogy biztosan mindenki megértse. Meg kell jegyezni, hogy előadása semmit sem rontott az éppen felszolgált sauce supréme ízén.
Vacátko tanácsos úrnak eszébe jutottak az otthon maradt nyomozó urak, és megállapította, hogy éppen nekik köszönhetően nem mesélhet semmilyen bonyolult és botrányos történeteket. Iszogatta a vörös bort, és a többiekkel együtt dicsérte a kitűnő italt. A szíve mélyén azonban arra vágyott, bárcsak itt volna Pfíhoda közrendőr, hogy elugorna sörért a Két Medvebocsba.
Mint minden kongresszusnak, ennek is igényes programja volt. Az ünnepi vacsorák után nem kevésbé ünnepi ebédek következtek. A nem túl hosszú tárgyalásokat hosszú kirándulások követték, mindent kifogástalanul előkészítettek, mindenütt feltűnést kerülő urak vártak rájuk, akik az egészet szervezték, tehát a tanácsos úr aligha remélhette, hogy meglátja Mona Lisa titokzatos mosolyát. S mikor szállodai szobájában aludni tért, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a vonatban megismert hölgy mosolya is éppen most roppant érdekes lehetne.
A tanácskozás harmadik napján Vacátko tanácsos urat félrevonta bécsi kollégája:
— Nem óhajtaná tőlem megkérdezni, hány óra van?
— Miért ne … De miért kérdezzem meg?
— Önnek megvan az órája?
— Miért ne volna? — csodálkozott a tanácsos úr, és előhúzta a zsebéből láncra erősített tekintélyes krumpliját.
A bécsi Wahl tanácsos úr felsóhajtott, és előhúzta a puszta láncot. Vacátko tanácsos úr elképedt:
— Hogy értsem ezt? Talán csak nem …
— De igen. Ellopták. És nemcsak tőlem. Amott az az angol úr ugyanígy járt. Az ő láncát elvágták. Más munka, de az eredmény ugyanaz.
— Azt akarja mondani, hogy… hogy a kettő összefügg egymással?
— Meggyőződésem, hogy igen. S hogy miért jövök önhöz, kolléga? Én ugyanis pontosan tudom, mikor lopta el az órámat az a gazember. Mikor a szállodából kijöttem, nekem jött egy férfi, semmi különös, és elnézést kért.
— Néha így tesznek azok a csirkefogók, s közben benyúlnak az ember zsebébe.
— Így van … Hanem az a férfi, aki nekem jött, és belém kapaszkodott, mintha orra akarna bukni, csehül szólt hozzám. Tudja, nekünk, bécsieknek van érzékünk a cseh nyelvhez. Egészen jól értettem, még csodálkoztam is, hogy Prágából van itt valaki.
A tanácsos úr eltűnődött:
— Amit mond, valóban a mi zsebesünkre vall. De miért dolgozna Párizsban?
— Meglehet, nem Párizsban dolgozik, csak éppen kirándult Párizsba.
A tanácsos úr elmosolyodott az orra alatt:
— Kolléga úr, a prágai bűnözők nem olyan előkelők, hogy csak úgy kirándulgassanak Párizsba. Nálunk, hogy úgy mondjam, korlátozottabbak a lehetőségek. A prágai zsebesek csak nagy ritkán mozdulnak ki a városból. Megvannak a törzshelyeik, a szokásaik, és ragaszkodnak hozzájuk.
— S ha most mégis kissé más a helyzet? Ha épp a mi kedvünkért jöttek itt össze? Sajnos az az angol úr nem tudja, mikor és hol csípték le az óráját a láncról. Gondolkodtam a dolgon, és gyanakszom, hogy ezt talán afféle kis tréfának szánták. Meg akarták mutatni, hogy az alvilág nem fél tőlünk.
— De miért éppen cseh zsebes környékezte volna meg önt?
— Mert bécsit nem uszíthattak rám, azokat a gazfickókat ismerem … Önre talán éppen a mieink közül állítottak rá valakit. Ki tudja?
— Jelentette a dolgot?
A bécsi tanácsos úr felsóhajtott:
— Kínos. Egyrészt kínos bevallani, mert mégiscsak szégyen, másrészt nem akarom, hogy a vendéglátóink azt higgyék, panaszkodom…
Vacátko tanácsos úr bólintott:
— Természetesen megértem önt.. . Adjon nekem egy vagy két napot, megállapítok valamit otthon, Prágában. Lehet, hogy valamit mégiscsak megtudunk. Mellesleg roppant érdekesnek találom az elméletét, hogy összefogtak ellenünk.
A tanácsos úr tehát ment a prefektúrára, és megkérte az urakat, hogy kapcsolják neki Prágát. Ott éppen Brûzek úr volt szolgálatban, s ugyancsak elképedt, amikor váratlanul meghallotta főnöke hangját.
— Brûzek úr, azonnal fussa át a zsebesek névjegyzékét, azokét, akik órákra specializálják magukat. Állapítsa meg, nem utazott-e közülük valaki külföldre. Természetesen ezt az információt nem az útlevélosztályon szerzi meg, hanem az alvilágban. Bármi legyen az eredmény, azonnal táviratozzon: Hotel de Seine, Párizs ű… Ezenkívül telefonáljon hozzánk. Mondja meg a feleségemnek, hogy jól vagyok, nagyon érdekes a kongresszus … Köszönöm, végeztem.
Brûzek úr azonnal összehívta az elérhető urakat, és reggelre megvolt az eredmény. A számításba jöhető zsebesek közül Václav Mracek, alias Enyves lehetne az, 1903-ban született, kolíni illetőségű, tartózkodási helye Prága-Žižkov, az utolsó büntetését fél évvel ezelőtt töltötte le, óralopással nagyban foglalkozik. Jelenleg nincs Prágában, de egy lány elárulta, hogy Párizsba készült, amit azonban a nevezett személy tréfának vélt.
Az eredmény minden várakozást felülmúlt, a tanácsos úr bizonyára örülni fog, bár az istennek sem bírt senki rájönni, miért éppen ezt akarja tudni. Hogy még Párizsban sem nyugodhat!
Brûzek úr megpróbált telefonálni a tanácsos úr lakására, de senki sem jelentkezett; teljesíteni akarva főnöke óhaját, elment hozzájuk. A tanácsosnét azonban nem találta otthon, s mivel Brûzek úr megszokta, hogy mindenről kérdezősködjék, benézett a házmesternéhez.
A házrnesterné Brûzek úr ámulatára elmondta, hogy a tanácsosné asszony ma reggel elutazott!
— Képzelje csak, Párizsba! Hirtelen … Egészen odavolt, de hát mennie kellett, mert az ura így kívánta. Most én veszem át a reggeli tejet meg a zsemlét.
Brûzek úr kimeresztette a szemét, a házmesterné előtt azonban nem merte bírálni a tanácsos úr ötleteit. Arra gondolt, hogy az öreg vagy megbolondult, vagy pedig a nős férfiak szokásos balvégzete érte utol: a neje őnagysága féltékenykedni kezdett, és felkerekedett utána. Ami ezt illeti, Brûzek úr még büszke is volt a főnökére: lám, az öregünk még mindig olyan legény, hogy a házi ellenőrzéstől még Franciaországban sem szabadul.
Az utasítás szerint táviratot küldött a megadott címre, s mivel hivatalos pénzből fizette, a végén röviden megjegyezte: Kedves felesége az információ szerint ma elutazott Párizsba stop Brûzek.
Amíg Prágában az urak izzadtak, hogy megszerezzék a szükséges információkat, a tanácsos úr pihenhetett. Illetve pihenhetett volna, ha nem történik valami egészen váratlan.

Fordította: Kopasz Csilla

(Folytatjuk)