„egy percre megfogom, ami örök”
(Kosztolányi Dezső)

Amióta az eszemet tudom, mindig imádtam az iskolát. Mint aki első perctől tudja, ez lesz az élettere, életének értelme, célja, vágya: tanítani. Ennél szebbet elképzelni sohasem tud.
Ma már, a második gyermekkorba érve, tapasztalja, igen, az iskola az a hely, ahol jól érezte mindig magát, mint valami sejtelmes küldetéstudat lappangott ott mélyen benne már a kicsi gyermeki lelkében, előbb kimondatlanul, aztán már később egyre tudatosabban.
Ma már nem csodálkozik, miért is volt mindez, hiszen átböngészve a családfákat, az édesanyja de az édesapja ágán is nagyon sok tanító, rektor, igazgató, tanító, tanár van. Igen, tudja ma már, a hajlam is öröklődik, sajnos, a elődök életében a sok sorscsapás is, mindkét szálon, vértanúhalál, korai árvaság, gyakori gyermekhalál, hadifogság, üldöztetés, megnyomorítás, ennek mélyen a tudat alattiban való továbbélése, a harcos „de azért is” makacssága, a székely akaratosság, kitartás az igazság mellett.
Persze, hősünk, a kicsi óvodás, a többi óvodás társának már tanít, neki még emlékképe sincs ebből a pici korból, de megőrizte a szülői emlékezet.
Én is, akár Kosztolányi, „egy percre megfogom, ami örök”, mintha azért mesélték volna annyit, hogy mégis legyen örök emléke ebből a korból is, hiszen akkor fénykép is alig készült, egyetlenegy van, óvodás korából. Annyiszor elmesélték, hogy ma már bármikor képes felidézni a mesélteket.
Kerek babarca volt, és ehhez nagyon talált a kerek gallérocska, amelyről állandóan hátralibbentette a szőke hajtincseket, és csoda kék szemeit kissé összehúzva sorba leültette az utcából állandóan náluk összesereglő gyerekeket, mert ő volt az óvó néni, és bizony, a sok kicsi pajtás szívesen ment bele a játékba. Otthonról is így kérezkedtek a csöppségek a szüleiktől, mennek a délutáni óvodába, mert várja már Buba óvó néni, ha ugyan volt kitől, mert a nagyobbak legtöbbször otthon voltak magukban, mehettek, ahová akartak.
Ez csodás gyermekkor volt. Volt ott mese, vers, s minden, a végén óriási szaladgálás a hosszú udvaron. A csűr volt a vár, ahol a leginkább el lehetett bújni. Aztán, egy-két év múlva, már megkomolyodva, tanító nénivé lépett elő, nem hiába na, a nagynénje, Ida tanító néni gyakran vitte az iskolába, hogy ott vigyázzon rá, meg imádta is, mert nem volt gyereke, s ott ráragadt a tudomány még óvodás korában, jobban tudott összeadni és kivonni, mint az iskolások. Sokszor a táblánál szerepelt mint tanító néni, és csodák-csodája, a gyerekek írták, s volt már kedvenc egy-két „tanítványa”, akik hűségesen oldották meg a kapott feladatot szüneteken, s aztán otthon, az óriás udvarukon délutánonként a porba rajzolták a táblát, meg is vonalazva szépen, s rajzoltak, számoltak, már a betűket is mind ismerte, pattogott a kicsi vékony hang, mennyi öt meg kettő, és kórusban zengték az udvaron, hogy mennyi. Jó móka lehetett… Aztán esténként az óriás akácfák alatt nyaranta mezítláb nyargalásztak az utca felvert porában, élvezték a szabadságot, mert a szülők úgy bele voltak temetkezve a sok munkába, hogy nem értek rá velük foglalkozni.
Ő még óvodásként meg is fogalmazta, mi szeretne lenni. Ez is bekerült a családi legendáriumba, családi összejöveteleken sokszor elmesélték később is, szó szerint idézve szavait.
Még a rokonság is így becézte: „kicsi tanító néni” , mert az esti családi összejövetelek elmaradhatatlanok voltak, a gyerekeknek külön asztaluk volt, és már indult is az esti játszás, amelyben mindig ő volt a tanító néni.
Szinte látom magam, a sok mesélés nyomán megelevenedik a kép, szép ősz eleji verőfényben úsztak az almafák, és a kislányka – jómagam – ott lépdeltem hátra a kertünk végébe, óvodás egyenruhámban. Az édesanya és testvérek már javában szedték a pityókát, ez közös családi munka volt, a nagyobb testvéreim már komoly segítségnek számítottak, mert az apa idejében munkára akarta szoktatni őket. Az édesapja székely szigorral rászólt.
– Hajolj le, Kincsem, lásd milyen szépek, épek, szinte mind nagyok, könnyű szedni, így kell ni, és gyorsan szedegessed te is!
– De ma tanultunk egy szép éneket! – és már dúdolni is kezdett a két testvére örömére, akik megtapsolták, és persze elfelejtettek serényen dolgozni.
– Most ne szerepelj, kis Fedák Sárim, nincs rá idő, majd később, hamar befejezzük, aztán akkor énekelheted, amit ma tanultál…
Az édesanya lágyabban szólt hozzá, és unszolta a munkára ő is.
Ekkor lehajolt, de bizony, nagyon lassan vett fel egyet, a legszebbet, legnagyobbat, megforgatta, mintha tanulmányozná, aztán bedobta a kosárba, és mindannyiszor, ahányszor lehajolt, felvett egyet, a kosárba tette, a fehér óvodás köténykébe törölte a kezét. Egy darabig a testvérei mosolyogtak rajta, megállt a munka, ők sem akarták szedni , bezzeg a kicsinek mindent szabad…
Aztán az édesapjuk rájuk szólt:
– Serényen, serényen, nem lustálkodunk!
Azonnal szót fogadott a bátyja is, a húga is, már nem kacarásztak, komolyan dolgoztak.
De a kislányka csak nem akarta szedni, ismét a kezét törülgette.
Az édesanyja azt kérdezte:
– Miért törlöd a kezed a szép fehér köténykédbe?
– Azért, mert prézlis lett a kezem , és nem szeretem! – mondta dacosan.
Erre az édesapa határozottan rászólt:
– Szedjed csak, mert ha nagy leszel, te is kell szedjed egész nap velünk együtt!
Hát ezen elgondolkozott a kicsi lány, és sokára felelt.
– Én nem szedem a pityókát, mert én tanulok, és tanító néni leszek!
Erre az apja szíve is meglágyult kicsit, s elérzékenyülve mondta:
– Hallgassa meg az Isten, segítsen meg! – odament, ölbe kapta, majd fiához és a nagyobbik lányához fordulva büszkén mondta:
– No, lám, a húgotok már tudja, mi szeretne lenni!
Tovább nem tudom, hogy folytatódott, ennyit őriztek meg a szülők szó szerint a szavaimból. S milyen jól tették, egy darabka múlt, mely nem múlt el nyomtalanul…

(Sepsiszentgyörgy, 2020. május 12.)