Jiři Marek: A tanácsos úr Párizsban (4)

Mikor reggel lement a szálloda halijába, hogy megreggelizzen, nem kis meglepetésére az étteremben az egyik asztalnál megpillantotta a hölgyet, akivel a vonatban ismerkedett meg.
— Hölgyem, minek köszönhetem ezt a kellemes véletlent? — kérdezte udvariasan.
— Szó sincs véletlenről, kedves …
— Vacátko vagyok, még bemutatkozni sem volt időm. Vacátko Prágából.
— Elsa Bayer… Mint már tudja, bécsi vagyok.
— Igen, és azt is tudom, hogy a Saint-Germain boulevard-on lakik a nagynénjénél — mosolygott a tanácsos. — És most bizonyára sétára indult.
— Dehogyis! Nem találta el… Nem sétálni jöttem errefelé.
— Hát nem hozzám jött? — mondta a tanácsos úr szomorúan.
A fiatal hölgy elnevette magát:
— Nem bizony… Én ugyanis itt lakom. Itt a szállodában.
— Szabad tudnom, mióta?
— Tegnaptól. A nénikémnek sürgősen el kellett utaznia Münchenbe az örökségi ügyben, amelyről meséltem magának. A férje német volt, valamilyen iratokat kell ott beszereznie. S egyedül maradni egy idegen lakásban, az egyszerűen borzalmas. A nénikém ugyan ragaszkodott hozzá, de én megszöktem. Persze titokban egy picit számítottam magára. Arra gondoltam, milyen kellemesen elüldögélhetünk együtt, ha mindkettőnknek szabad ideje lesz. Persze ha csak nem akad kellemesebb társasága.
— Ilyen társaság nem létezik, Elsa kisasszony — mondta udvariasan a tanácsos úr. A hölgy szavai legyezgették a hiúságát.
A hölgy asztalánál reggelizett, majd végigsétált a Szajna-parton, és úgy találta, hogy ma különösen szép nap van, a hidak sokkal szebbek, mint máskor, az antikváriusok boltocskái érdekesebbek, s a Mazarin Gimnázium épülete a pompás oszlopaival egyszerűen csodálatos. A tanácskozásra későn érkezett, de ez egy cseppet sem bántotta.
Barátságosan intett Wahl tanácsos úrnak, aki komoran nézett maga elé, bizonyára bosszantotta az ellopott óra, a Scotland Yard küldötte ellenben megőrizte angol hidegvérét. A szünetben közölte bécsi kollégájával, hogy az ügyön dolgoznak, s amikor megállapította, hogy a délutáni program a párizsi Sureté bűnügyi gyűjteményének megtekintése, bejelentette, hogy elfoglaltsága miatt nem vehet részt a programon. Ugyanis randevúja volt a Luxembourg-kertben, és ilyen randevúja csak egyszer van az embernek életében, s azt nem szabad elszalasztania.
Az idő kellemes volt, a padon szerelmesek ültek, és nevelőnők ügyeltek fel a gyerekekre. A tanácsos úr a virágágyak között sétált, és arra gondolt, minő badarság volna a részéről, ha vénségére valahol a Petfínen sétálgatna így, de Párizsban olykor valóban megáll az idő, s az ember elbűvölve bámulja a valójában közönséges dolgokat, amelyek azonban itt a különlegesség varázsával hatnak az emberre.
Abban a városban, amelynek kellős közepén a józan észt megcsúfolva hatalmas, otromba vastorony áll jelképpé magasodva, sok minden lehetséges.
Háta mögött sietős léptek kopogását hallotta az ösvényen. Elsa kisasszony bűntudatos mosollyal már messziről bocsánatot kért, a fodrásznál időzött el. Ebben a városban, ahol a nők a fodrászra hivatkoznak, amikor a szeretőjüknél voltak, ez a mentegetőzés valósággal költőien hangzott.
A tanácsos úr kezet csókolt a hölgynek, az felkacagott, és belekarolt!
— Alighanem bolondok vagyunk, nem gondolja?
— Alighanem így van, de néha kellemes bolondulni.
Kettesben andalogtak, s a Luxembourg-kertben bőven akadt követendő példa, mivel a párizsi szerelmesekről köztudomású, hogy meglehetősen fesztelenül viselkednek. Különösen a hölgyre hatott erősen ösztönzően a példájuk. A tanácsos nem volt benne biztos, hogy a félreeső ösvényen nem Elsa kisasszony ölelte-e meg őt.
Bármilyen fogékony is az emberi lélek, mindeddig nem sikerült megállapítani, vajon a körülöttünk történő eseményeknek van-e mélyebb értelmük, vagy minden a véletlen puszta játéka csupán, s mi csak mint szélkergette pillangók röpködünk. Az, amit átélünk, vajon csak úgy céltalanul történik-e, vagy büntetésként méretik ránk, olykor pedig tetteinkért kijáró jutalomként?
Amikor a tanácsos úr Elsa kisasszonnyal visszatért a szállodába, hogy kellemesen eltöltendő estével, majd éjszakával koronázza a ragyogó napot, a recepción távirat várta Prágából. Franciaországban a cseh nyelv természetesen teljesen ismeretlen, így a szöveget figyelemre méltóan zavarossá tették. A tanácsos úr annyit mégis megértett, hogy egy zsebtolvaj elutazott külföldre, mégpedig Václav Mrácek. A táviratban ugyan Mraceque állt, de zsebtolvajról lévén szó, a tanácsos úrnak nem kellett sokat találgatnia. Ezt a nevet jól ismeri. Óraszakma. Világos! Ráadásul a táviratból kiolvasható, úgy hírlik, Párizsba utazott. A tanácsos úr agyában a távirat tartalma abban a pillanatban összekapcsolódott azzal, amit látott, mielőtt a vonat elindult. Hiszen Prágában a peronon ott állt az a férfi… De a tanácsos úr azt is látta, hogy nem szállt fel. Mi akadályozta meg ebben? Csak nem én? Kénytelen volt másnap utazni! Kíváncsi volnék, milyen útlevéllel lépte át a határt. Hogy nem a sajátjával, az természetes, az alvilágban hamis iratokban soha sincs hiány, útlevelet pedig könnyűszerrel lehet hamisítani. Egyébként is ki ellenőrzi manapság az útleveleket? A vizsgálat jobbára a poggyászra vonatkozik, nem magukra az utasokra. Feltételezhető, hogy ez a jómadár, akit Enyvesnek hívnak, valóban itt ólálkodik. Sőt az is feltételezhető, hogy Wahl tanácsos úr órája az ő lelkén szárad …
— Gondok gyötrik? — kérdezte gyöngéden a női hang.
A tanácsos úr felrezzent tűnődéséből, és elszégyellte magát. Mellette epedő szemű hölgy áll, ő meg itt ilyen ostoba, jelentéktelen esettel foglalkozik… Ha legalább nem volna nemzetközi vonatkozású ügy! Egy cseh zsebtolvaj Párizsban meglopja az osztrák rendőrtanácsost! S ki tudja, talán az angolt is… Egek ura, micsoda szégyen!
— Igen, gondok… Kellemetlen hírek otthonról.
Elsa kisasszony elszomorodott:
— Mi történne, ha egy napra elfeledné a gondokat? Esetleg kettőre?
Szavai mennyei muzsikaként zengtek, s az embernek talán mégiscsak rendőrtanácsosnak kell lennie ahhoz, hogy ennek a szózatnak ellenálljon.
— Sajnos, Elsa kisasszony, mennem kell, bocsásson meg. Nagyon bánt a dolog.
— Úgy beszél, mintha örökre búcsút mondana. Netán visszautazik Prágába? — riadt meg a hölgy.
— Nem, annyira azért nem állnak rosszul a dolgok. Egy urat kell felkeresnem. Természetesen visszajövök!
— Várni fogom. Akármikor jön is meg, kopogjon be, késő éjszakáig olvasok, és nincs semmi valamirevaló ötletem, hogy mivel töltsem az estét. A tizenötös szobában lakom.
— Nagyon kedves — mondta a tanácsos úr, és nem volt benne biztos, nem pirult-e el egy kicsit. Az az igazság, hogy még sosem kapott hölgytől ilyen nyílt meghívást. Na persze, Wiener Blut, gondolta. Könnyelmű bécsi vér.. .
— Remélem, elcsípi a bűnözőt, még mielőtt elalszom — csicseregte vidáman Elsa kisasszony, és kis kezével búcsút intve, felszaladt a lépcsőn.
A tanácsos úr csak nagyot sóhajtott, és kilépett a szállodából. Ha Prágában volnánk, azt a bűnözőt fél óra alatt elfognám. De itt, ebben az emberrengetegben, igen nagy kunszt megtalálni egy prágai zsebtolvajt! Természetesen megkérem a prefektúrát, próbálják megkeresni, a párizsi alvilágban talán tudnak róla, hiszen az ilyen külföldi látogatás ritkán marad észrevétlen.
A rakpart felé tartott, onnan csak egy ugrás a prefektúra, és azon törte a fejét, vajon mit jelent az a teljesen homályos mondat a távirat végén: A fele informasio szer mautaz Paris stop brusek.
Szóval, a „brusek” Brûzek, ez világos. A fele nyilván azt jelenti, hogy az én ügyfelem, azaz Mrácek, informasio szer — az információ szerint, a mautaz pedig ma utazott Párizsba … Egy pillanat! Itt nem egyezik az idő! Még ha fel is tételezzük, hogy elvétették a dátumot, a zsebtolvajnak a pályaudvarról egyenesen Wahl tanácsos úrhoz kellett volna rohannia … Márpedig ez nem szokás; ha Mrácek valóban Wahlt szemelte ki, előbb körül kellett volna őt szaglásznia. Vagy megint csak a véletlenen múlott, hogy az első, akire rávetette magát, a körülmények összejátszása folytán a bécsi rendőrtanácsos volt? Ó, nem, valahogy másképp van ez … Átkozott táviratok, miért nem figyelnek a távírászok oda jobban? A mindenit! Miért titulálná Brûzek a táviratban egyszeriben ügyfelemnek Mrácekot… Vagy netán másvalaki jön Párizsba, valaki a rendőr-főkapitányságról, hogy segítségemre legyen a nyomozásban? Ezt nem tartom valószínűnek, hivatalaink lassú ügyintézése folytán az illető egy héttel a kongresszus után érkezne meg.
Nem éppen vidám hangulatban érkezett a prefektúrára.
Amikor belépett, a prefektus úr a fejét fogta. A tanácsos úr megpróbálta iskolás franciatudásával megmagyarázni, hogy ne ijedjen meg, Wahl tanácsos úr ügyében jött.
Amikor kiejtette ezt a nevet, a prefektus úr keservesen feljajdult, és karját széttárva a Corneille-tragédiák stílusában panaszosán mondta:
— Uram, itt láthatja az igazságszolgáltatás romlásba döntött szolgáját! Egy szót se szóljon, mindent tudok … Az óra … Bright úré úgyszintén … De ez még nem minden! Már a harmadik órát lopták el a bűnügyi szakemberek kongresszusán! Ide nézzen, és megérti megsemmisítő vereségemet.
A prefektus úr átnyújtott Vacátkónak néhány újságot, amelyek már nyíltan írtak az esetről, természetesen epés hangnemben. Sajnos a tanácsos úr nem tudott annyira franciául, hogy élvezze az újságírói stílus finom árnyalatait, ami csaknem az összeomlás állapotába taszította a prefektus urat.
— Ebben a lopássorozatban szándékosság van, kolléga úr! — kiáltott fel kétségbeesetten a prefektus. — A kongresszus egyetlen résztvevőjét sem kímélik meg … Olyan szégyen lesz ez, amit túl nem élek! A világ szemében idióta vagyok.
A tanácsos úr próbálta megnyugtatni a párizsi prefektust, ám az ékesszóláshoz kevésnek bizonyult a szókincse. A harmadik károsult a belga kriminalista volt, s mivel jól beszélt franciául, óriási lármát csapott, erre az újságok is szellőztetni kezdték a történteket, s most a párizsi alvilág ezen mulat, a prefektus úr pedig komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy leköszön.
— Prefektus úr, én azt hiszem, ez csak próbálkozás… Ez ideig sikertelen próbálkozás. Mintegy húszan vagyunk, és lám, mindössze három órát… Az én órám például megvan.
— Nem tudhatja, mi vár önre! — mondta sötéten a prefektus, mert az egész világot sötét színekben látta.
— Azt nem tudom — mondta a tanácsos úr békülékenyen. Még mondani akart valamit, de végül nem szólt semmit. A prefektusra nézett, s a tekintete egyszeriben megmerevedett, valahova a messzeségbe révedt. Mindig ilyen volt az arca, amikor sikerült megragadnia valamilyen esetnek egy nyomra vezető szálát… Nem tudhatja, mi vár önre … Persze, a prefektus csak úgy vaktában mondta ezt, de tulajdonképpen nagy igazság rejlik ebben. Ha valóban Enyves garázdálkodik itt, s minden jel arra vall, hogy Párizsban van, akkor az én órámért nem jön el, mert én ismerem őt, ő ismer engem. Engem más valaki környékez meg … És vajon csak az órám érdekli őket?
A tanácsos úr magához tért, és így szólt:
— Bocsásson meg, prefektus úr, gondolkodtam az ügyön. Igen érdekes gondolatot vetett fel… Bátorkodom tudomására hozni, hogy megállapítottam: Prágából elutazott egy bizonyos zsebtolvaj, óraspecialista, és otthon az a hír járja, hogy Párizsban tartózkodik. Ha megengedi, megadom az embereinek a személyleírását és a nevét. Talán valahol a nyomára bukkannak. Egy kukkot sem tud franciául, tehát az itteniek közül valaki együtt dolgozik vele és kalauzolja. Azt javaslom, hogy rendeljenek el kisebb körözést.
— Uram, ön visszaadja a becsületemet — jelentette ki ünnepélyesen a prefektus úr. — Végtelenül lekötelez. Erre iszunk!
Úgy is tettek, s mivel Franciországban csakis francia konyakot isznak (ez azonban armagnac volt, de a tanácsos úr ilyen különbséget nem vett észre), igencsak jólesett a szíverősítő. A prefektus úr beszólította a titkárát, és utasításokat adott.
— Még valamit — tette hozzá a tanácsos úr. — Melegen ajánlanám, hogy azokban a szállodákban, ahol az egyes urak megszálltak, az önök emberei tartsanak állandó szolgálatot.
— Nagyon helyes — bólintott a prefektus. — Eddig őriztettük a tanácskozásainkat, az ebédjeinket, a kirándulásainkat… Ellenben a szállodákat nem! Arra gondoltam, élvezzenek az urak több szabadságot, ha már Párizsban vannak… Intézkedünk, ugye, Gaston?
Gaston, a titkár bólintott. Egyúttal figyelmeztette főnökét, hogy egy Blanche téri éjszakai mulatóban tartják ma a vacsorát, s ideje, hogy a prefektus úr induljon. A hölgyeket különös gonddal válogatták össze, tekintettel a küldött urak kényes foglalkozására. Semmitől sem kell tehát tartani.
— Ha ennek ellenére akár csak egyetlenegy óra is elvész, főbe lövöm magam! — jelentette ki a prefektus úr elszántan, és felszólította a tanácsos urat, hogy tartson vele. A tanácsos úr kissé habozott, úgy gondolta, hogy bizonyára jobban szórakozna a bécsi hölggyel kettesben elköltendő vacsorán, de aztán rendreutasította magát, hogy végtére is nem szórakozni jött Párizsba, hanem hivatalos ügyben, s a prefektus meghívását egyébként is aligha utasíthatja vissza.
Ha Elsa kisasszonynak csak egy icipicit is számítok, megvár …
A férfi, aki már benne van a korban, minden szerelmi kalandban megkívánja, hogy szeressék. A nőnek elegendő, ha erről csupán biztosítják. Milyen csodálatos is az emberi balgaság!

Fordította: Kopasz Csilla

(Folytatjuk)

2020. május 24.

Szóljon hozzá!