(Borcsa Mihály emlékére)

Szép fájdalmam naponta nyitogatni a Bibliát,
Gyermeki lelkem fényre vágyott, s kértem a szent Fiát.
Rab Istvánnal bevettük a Cenket, kis forradalom,
Csukás hófedte csúcsa elrejtett, nem volt irgalom.

Véres Karácsony tizedelte népemet, s oroszok
Krisztust a jászolban ölték meg, a részeg gonoszok.
Hitem megrepedt, karddal vésem az égre az igét,
Kossuth futáraként, írom a szabadság tézisét.

S az utolsó lapot kitépem, s leteszem a fegyvert,
Temetem a hősöket, virágzik a csemetekert.
Lángba borul a tavasz, iskolában gyerekzsivaj,
Pöfögő vonat mezőn kószál, illan a madárraj,

S szétszedik a „százados pert”, így kevés erdő marad,
Felsóhajt az árnyék, a magyar egyház legyen szabad!
„Hétfalu pátriárkája” kalapot emel, s köszön,
Bácsfalu méhkaptárrá duzzad, duruzsol az öröm.

Hűvös szelek homlokomra ülnek, s nyarat hazudnak
A sárguló dombok, s majd téli álomba zuhannak.
Tenyeremben tücsök didereg, siratja családját,
Kettévágta őket a határ, ellopták vonóját.

Kottát az impérium írja, aki bírja marja,
Itt mindenkit bántanak, szavainkat kicsavarja
A hatalom, a Szentírás a pajzsom, és én hiszem,
Hogy egy akolban maradva, népemet megőrizem.

Költözzön belém a végtelen, őrködjön hát a rend,
Orbán Balázzsal írtuk Hétfalut, elájult a csend.
Árpád felrobbant, s azóta hullanak a csillagok,
Vértől duzzad a Tömösi-szoros, ha rá gondolok.

Szabadság, volt, nincs, de még lehet, jön még egy évezred,
Mundért levetik a szentek, angyalaink zenélnek.
Lassan belém költözik Karácsony, az ősi ünnep,
Barcaságon születik Jézus újra, gyógyul a seb.

(Csernátfalu, 2012. február. 22.)