Ismételten beigazolódott a mondás, miszerint ami késik, az nem múlik. Hosszú ideig azzal vitte a prímet Hargita megye az országos híradásokban, hogy kisebb a fertőzöttek száma és a lakosság számához viszonyított aránya, mint az ország több más régiójában. Találgatták, találgattuk is, hogy vajon mi lehet az oka? Talán szebbek vagyunk és okosabbak, mint a szomszédos Suceava, Maros vagy Kovászna megyében? Törvénytisztelőbbek, megfontoltabbak vagyunk, mint mások? Netán olyan kicsi a népsűrűség s olyan távol vannak a lakott területek egymástól, hogy gátolja a fertőzés gyors terjedését? Netán nagyobb a szegénység s emiatt kisebb a lakosság mobilitása? A szebbek és okosabbak okon kívül bármi szóba jöhet, de tény, hogy hosszú ideig fékezni tudták a közegészségügyiek – s javaslatukra a más hatóságok is – a járvány terjedését, mígnem előbb Etéden, majd Székelyudvarhelyen, később Csíkmindszenten, illetve egy csíkszeredai ásványvízpalackozó vállalatnál fel nem ütötte fejét a kór.
Most már csak az a kérdést, hogy a fertőzöttek mennyire képesek együttműködni a hatóságokkal, hogy feltárják a fertőzés elsődleges okát, illetve azt, hogy a fertőzöttek kikkel találkoztak, hol jártak, miután a gyanú szerint már megfertőződtek, kinek adhatták át akaratlanul vagy tudatlanságból, netán meggondolatlanságból a kórt. A jelek szerint a három egymást követő napon jegyzett ugrásszerű növekedést sikerült megfékezni, de a hatóságok arra számítanak, hogy ez csak részleges siker, a felelőtlenség, a meggondolatlanság újabb megbetegedéseket eredményezhet.

A kormány a jelek szerint csúnya szóval élve elbaltázta, kevésbé csúnya szót használva: benézte a szükségállapotról a veszélyhelyzetre való átmenetet, holott államfői segédlettel és presztízzsel felvértezve immár két hete kilátásba helyezte annak bevezetését, mégis sikerült elérnie, hogy joghézag keletkezzen, s a minden jóra kapható, a két hónapi bezártság után szabadságra szomjas, kintlétre, bevásárlásra éhezett „popor” kihasználja ezt a joghézagot, s lazán értelmezze a korlátozások lazulását.
Ennek a benézésnek, elbaltázásnak köszönhető a múlt hét végén a határokon tapasztalt mérhetetlen torlódás, ennek köszönhető a bukaresti tüntetés és parkbéli buli, s ennek tulajdonítható az is, hogy Csíkszeredában a hét végén óriási tömeg vonult ki shoppingolni a frissen megnyílt bevásárlóközpontba. A nagy kivonulásnak az lett az eredménye, hogy a városi hatóságok kilátásba helyzeték korlátozások bevezetését, amennyiben a beváráslóközpont boltjait működtető cégek nem képesek szabályozni a vásárlóáradatot, nem tudják rávenni őket a távolságtartásra, a maszk viselésére, a tömeg kialakulásának elkerülésére.

Az emberek, mi magunk, valamennyien nem vagyunk ahhoz szokva, hogy mozgásunkban korlátozzanak. Akik éltek 1989 előtt, azok tudják, mit jelentenek a tiltások és a vágyak. Azok tudják értékelni a mozgás szabadságát. Aki meg beleszületett abba az állapotba, hogy bármikor, bárhova szabad neki elmennie, még nehezebben viseli el azt, hogy tiltások, korlátozások is létezhetnek. Nem vagyunk szokva, mégis többé-kevésbé türelmesen viseltük el az elmúlt két hónap korlátozásait, s a törvénytisztelő, a jogkövető magatartás mellett a fertőzéstől s az abból fakadó betegségtől való félelem kellő motivációt szolgáltatott ahhoz, hogy megüljünk magunknak. Legalábbis eddig. S emiatt, hogy nem vagyunk szokva, a türelmünk is elfogyott, a múlt hét végén a szorítások lazulását sokan könnyelműen értelmezték. S ezzel szinte egyidőben megtörtént az, amire a szakemberek számítottak, a közember viszont egyre inkább arra gondolt, hogy nem fog bekövetezni: két-három nap leforgása alatt szinte háromszorosára nőtt a Hargita megyében jegyzett fertőzések száma. Remélem észhez térünk valamennyien, s felelősségteljes magatartásból ismét jelesre vizsgázunk. S akkor hátha cáfolni tudjuk, legalábbis a vírus terjedésével kapcsolatban, a népi bölcsességet, miszerint ami késik, az nem múlik.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2020. május 19.