Megvan a kezdő mondat
(na jó, körülbelül).
Úgy indulna, hogy: „Azt hiszem,
ma nem tudok füvet nyírni mégsem” –
mondta X.Y. az asztal mellett,
miközben kint eleredt az eső.
Mondjuk: sajnálná, hogy nem mehet ki,
mert a szomszédasszony modern Bovarynéként
mindig nézi az ablakból, miközben
a férje homeoffice-ban dolgozik.
És akkor innen már menne magától,
ahogy az élet szövi…
De nem, úgy nem tudom…
Ez itt a baj.

Odáig kéne eljutni, hogy a nő azt mondja
egy évvel (kettővel, tízzel) később,
hogy most már el tud menni az ablaktól,
sőt ki tud menni a házból,
és ez épp elég, nem baj, ha a férfi
továbbra is vágja a füvet.
S a fűpermettől prüszkölve káromkodna a férfi,
a felesége meg azt mondaná: „Ugyan…
ne idegesítsd magad, drágám!”,
és a férfi szívesen leütné vagy őt, vagy magát.

A kert meg gazos lenne a szomszédban, olyan
kalandosan, burjánzóan gazos.

Na, hát ettől eddig
kellene eljutnom.

Adj hozzá időt, Istenem.