A tanácsos úr tehát a prefektussal együtt beült a fekete limousine-ba, amely valóban rendőri gyorsasággal száguldott végig az utcákon. S azalatt, amíg folyt a vidám vacsora, a hölgyek táncával fűszerezve, akik meglehetősen hiányos öltözékben, csupán néhány papagájtollal takarva bájaikat, szórakoztatták az urakat, megindult a rendőri gépezet, kemény legények tucatjai és százai keresték a prágai Václav Mrácekot, alias Enyvest. Ekkora megtiszteltetés ez ideig még nem érte a prágai alvilágot.
Az estély rendkívül elhúzódott. Azt, hogy az estély a lehető legkésőbb érjen véget, tulajdonképpen az a férfiú indítványozta, aki a legkevesebbet nevetett, vagyis Bright úr, kijelentve: neki az idő nem számít, mivel nincs órája, és felszólította a többi károsultat is, hogy tagadják meg ők is a mulató elhagyását. Kiderült, hogy az angol úrnak fölöttébb „nedves” a természete, s hozzá még szorgalmasan locsolgatta is. A pocakos Wahl tanácsos úr szintén csatlakozott hozzá, csak a fösvény belga jelentette ki fennhangon, hogy az ő órája pompás műtárgy volt, s az értéke felbecsülhetetlen.
Jóval éjfél után belépett a terembe a prefektus úr titkára, és sokáig sugdosott valamit a főnöke fülébe. A prefektus úr arca felragyogott, csendet kért, újabb üveget hozatott, és megkocogtatta poharát. Felállt, és szertartásos szónoklatot kanyarított arról, hogy sajnálatos esemény történt ugyan, ám a párizsi rendőrség ébersége közmondásos, még egy egér sem csúszhat ki a keze közül, nemhogy aranyórák…
Majd ámuldozó moraj közepette átadta a három órát a három meglopott úrnak, s közölte, hogy a rendőrség ma éjjel egy viszonteladónál találta meg, akinek úgy adták el őket, hogy különösen értékes órákról van szó, mert külföldi rendőrtisztviselők órái. A viszonteladónak eljárt a szája, és így szerzett az órákról tudomást a rendőrség …
Wahl tanácsos úr és Bright úr olyan meghatódva vették át az órát, mintha magas kitüntetést nyújtanának át nekik. A belga azonban gyorsan a zsebébe rejtette a magáét. Ugyanis nagyon is jól látszott, hogy közönséges nikkelóra, s hogy az értékét az illető úr erősen túlbecsülte.
Persze aztán azok, akik visszakapták a vagyonukat, még hozattak üvegeket, s a jókedv ismét magasra hágott.
A prefektus úr Vacátko tanácsos úrhoz hajolt:
— Mit szól ehhez, uram?
— Nagyszerű … Többet érne azonban, ha azt a zsebtolvajt kerítették volna kézre. Mellesleg ez mindennél jobban bizonyítja, hogy a cél nem a lopás volt, különben ily módon nem prezentálják az órákat, nyilvánvalóan tréfának szánták. Az alvilág ezzel figyelmezteti, prefektus úr, hogy vigyázat, itt vagyunk, s az önök kongresszusa számunkra nevetséges … Sajnos.
A tanácsos úr szavai kissé lelohasztották a prefektus úr hirtelen támadt optimizmusát, de egyébként kitűnő hangulat uralkodott, a bártündérek rég nem láttak ebben a mulatóban ilyen vidám javakorabeli urakat.
A tanácsos úr, csodák csodája, hallgatagon ült, holott éppen ő indítványozta az akciót. Törte a fejét. Rádöbbent, hogy van is rá oka, mert néhány dolog szerfölött homályos és furcsa. Itt azonban, ahol folyik a pezsgő, és csacsognak a hölgyek, természetesen nem jön rá a titok nyitjára.
Az urak csak reggel felé mentek haza. Pontosabban: vitték őket haza.
A tanácsos úr útközben kiszállt, és egy jó darabon gyalog ment. Sokáig és lassan bandukolt, hogy legyen ideje a gondolkodásra.

Párizs, mint minden nagyváros, nehezen ébred reggelente. Az utcaseprők, a szemetesek, a részegek és a megkésett utcalányok birtokolják. A tanácsos úr csodálkozott, mennyi fekete arcot lát reggel Párizsban! Mindazok, akik söpörnek, vízsugárral mossák a járdát, elhordják a szemetet, meg a cselédlányok, akiknek reggel korán kell kelniük, Afrikából jöttek ide, hogy Párizs vidám lehessen, és reggel tovább alhasson.
Csakhogy én nem azért jöttem ide, hogy a francia gyarmati birodalomról elmélkedjem, dünnyögte magában a tanácsos úr. Fényt kell derítenem néhány dologra.
Mindenekelőtt Elsa kisasszony… Nagyon csinos hölgy, és bizonyára ostobaságot cselekedtem, hogy nem léptem meg idejében a vacsoráról, és udvariatlanul megvárakoztattam a hotelszobában. Ha férfiszemmel nézem a dolgot, egyszerűen ostoba vagyok… De ha rendőrtanácsosként ítélem meg a helyzetet, nyomban felvetődik az első talány. Tegnap azt mondta nekem, reméli, egykettőre elcsípem a gonosztevőt… Honnan tudja, hogy rendőr vagyok? Hiszen egy szóval sem említettem. Megtudhatta a szállodában? Aligha, mivel a foglalkozás nem szerepel a bejelentő lapon. Az útlevelemben az áll, hogy hivatalnok vagyok… De miért érdeklődött volna a szállodában a foglalkozásom iránt? Komoly szándékai vannak talán velem? Vagy csak azért foglalkozik velem, mert rendőr vagyok?
Másodsorban: mit jelent valójában a távirat utolsó mondata … Miféle felem utazott Párizsba?
Továbbá: a hölgy a vonatban ismerkedett meg velem. Aztán eltűnt… és egyszer csak felbukkant a szállodában. Valóban higgyem el, hogy a nagynéninek el kellett utaznia, s az unokahúg nem szívesen marad egyedül a lakásban? Nem eléggé átlátszó mindez?
Mellesleg, barátocskám, csak most találod olyan átlátszónak; tegnap még nem ütött szöget a fejedbe. S a legfőbb: igen fontos neki, hogy meglátogassam a szobájában. Tulajdonképpen miért? És miért éppen ma éjszaka?
Nincs mit tenni, amíg a dolog nem tisztázódik, egyszerűen nem látogatom meg. Meglátjuk, mit tesz ő. Lehet, hogy megsértődik … Abban az esetben ostoba voltam, a hivatásomból eredő gyanakvás áldozata lettem, s a párizsi tartózkodásomra csak szomorúsággal emlékezhetek. Vagy pedig megérti, újra kedves lesz, és aztán .. Aztán bocsánatot kérek tőle, és virágcsokorral a kezemben a lábához borulok.
Harmadsorban: valakinek meg kellett szerveznie az óralopást. Ha másért nem, csupáncsak azért, hogy az újságok tudomására hozhassa, milyen szégyen érte a bűnügyi szakemberek kongresszusát. Valaki Prágából? Enyves, a zsebes jelenléte erre utalna. De nem tudom, a prágai alvilágban kinek állna érdekében ez a kissé drága tréfa. Ó, nem. Enyvest csak felbérelték. Valaki más áll mögötte. Leghamarabb a párizsi alvilág feje. A prefektus úr ujjong a rendőrsége sikere fölött. Ám a párizsi rendőrség egyszerűen belepottyant az előkészített csapdába. Végtére is nem szokás a viszonteladóknak a lopott órát a tulajdonosok címével együtt eladni.
Nézzük csak, az egész kongresszusnak indult, s közben nem más, mint bonyolult bűnügyi eset, tűnődött. Én meg szolid úriembernek tartottam magam, s közben valóságos Don Juan vagyok!
Mire a szállodába ért, elfáradt, de a fejében világosság kezdett derengeni.
A hallban két úr ült, újságot olvastak. A tanácsos úr hozzájuk lépett, és halkan megkérdezte:
— Rendőrség?
Az urak nem válaszoltak.
— Vacátko vagyok a prágai küldött.
Erre az urak elmosolyodtak. Az egyikük megkérdezte:
— Ön ismer bennünket?
Most a tanácsos úr mosolyodott el. Csak ismeri az embereit, nem igaz?
— Nem vették észre, hogy a tizenötösben lakó hölgyet meglátogatta-e valaki?
Az urak nem vették észre. A tanácsos úr a recepcióra ment. A portán tudták, hogy éjféltájban megjelent egy úr, s azt kérdezte, otthon van-e a tizenötösben lakó hölgy. Mikor igenlő választ kapott, távozott. Meg sem próbált felmenni.
A tanácsos úr elkérte a szobája kulcsát, visszament a két úrhoz, és azt mondta:
— Kérem, ne menjenek innen el, azt hiszem, szükség lesz önökre.
Bement a szobájába, és kinyitotta az erkélyajtót. Nem jelentett különösebb nehézséget átlépni a szomszéd szoba erkélyére, s ez pompás.
Lement a portára, és megállapította, hogy a mellette levő szoba nincs elfoglalva. Megkérte a portást, hogy nyissa ki a szobát. Az ügyeletes portás habozott, de a hallban ülő urak bólintottak, hogy teljesítse a kérést.
A tanácsos úr a szobájában lassan levetkőzött, és hosszan mosakodott… Közben a város felébredt, a Buci utcából már hallatszott a zöldségárusok kiabálása, a takarékos háziasszonyok kimentek vásárolni, s minden sou-ért ádáz harcot vívtak. A tanácsos úr gondosan és hosszan borotválkozott. Az órájára pillantott (még mindig megvolt) és megállapította, hogy a prágai gyors öt perccel ezelőtt érkezett a Gare de l’Est-re.
Ha valami készül ellene, minden pillanatban elkezdődhet.
Mikor kijött a fürdőszobából, a szobájának ajtaja hevesen kivágódott. A bécsi Elsa kisasszony állt az ajtóban. Elragadó, csupa fodor pongyola volt rajta, s bár a fodor sok volt, csinos tulajdonosnőjük bájait mégsem takarták el. Egyébként nem is ez volt a céljuk.
Elsa kisasszony arca izgatottságot tükrözött. Belépett, mit sem törődve azzal, hogy a tanácsos úr — enyhén szólva — szintén csak neglizsében van, és így kiáltott:
— Az istenért, mentsen meg!
— Azonnal, kisasszony, csak előbb szíves engedelmével felöltözöm …
A tanácsos úr kitárta a szekrényajtót, és mögéje lépett, hogy begombolhassa nadrágját, és felcsatolhassa a nadrágtartóját. Egy férfinak, akinek leesik a nadrágja, édeskevés esélye van rá, hogy megmentsen egy hölgyet.
A kisasszonynak vacogott a foga.
— Az a férfi a vonatból… emlékszik?
— Hogyne, jól emlékszem rá. Az a sebhelyes arcú. Mi van vele?
Elsa kisasszony rémülten meredt a tanácsos úrra, nyilván meglepte, hogy a tanácsos úr ilyen figyelmesen megnézte a vonatban a tolakodót.
— A szobámban volt!
— Most is ott van?
— Nem tudom. Egyenesen önhöz futottam. Mit tegyek?
— Azt tanácsolom, telefonáljon a portára, hogy hívják ki a rendőrséget — mondta a tanácsos úr megfontoltan.
— A világért sem! Félek!
A kisasszony valóban félt. Olyannyira félt, hogy a tanácsos úr nyakába csimpaszkodott, és hozzásimult. Az illatfelhő körüllengte a tanácsos urat, a pongyola fodrai szétváltak, akárhová is nézett.
— Rendben van, kisasszony, de így ezt nem oldjuk meg. Csodálatosképpen a kisasszony úgy határozott, hogy a maga módján oldja meg a helyzetet. Elengedte a tanácsos urat, és bebújt az ágyába.
— Jöjjön ide hozzám — mondta halkan, de határozottan.
A tanácsos úr elmosolyodott. No lám! Kezd a dolog világossá válni. Te pedig kedvesem, nagyszerűen játszod a szerepedet. Hány óra is van?… Hát persze, a pályaudvarról minden pillanatban megérkezhet a bérkocsi. Amit nem sikerült úgy igazában előkészíteni tegnap, most kell valahogy rögtönözni. Szóval az volt a cél, hogy rajtakapjanak veled, kislány. Mégpedig rövid ismeretség után… Valószínűleg úgy számították ki, hogy ma reggel kellemesen fáradtak leszünk, és tovább alszunk… S mivel változott a program, változott a taktika is.
Már útban a szállodába rájött, mi állt a sürgöny végén:
A felesége az információ szerint ma utazott Párizsba.
Vagyis tegnap… És ma Párizsban van. Éppen most érkezik.
Hogy miért utazott ide, még nem tudja, a nők olykor teljesen logikátlanok; ám ellenkezőleg, meglehet, hogy mélyebb a logikája, mint azt az ember egyelőre képes megérteni. Bizonyára nincs nagyobb botrány annál, mint amikor egy kongresszusi küldöttet a szeretőjével ágyban találja a saját felesége. Valaki ugyancsak zseniálisan kieszelte a dolgot.
— Jöjjön hozzám … Maga komisz!… — nyafogott Elsa kisasszony.
— Kegyedhez nem lehet az ember komisz. Úgy vélem azonban, nem vagyok rá alkalmas, hogy rendelkezésére álljak, hogy úgy mondjam, ennyire felöltözve — jegyezte meg a tanácsos úr tárgyilagosan.
— Olyan nehéz levetkőzni? Vagy talán egész éjszaka dorbézolt, és hűtlen volt hozzám?
— Sem az egyiket, sem a másikat nem követtem el — mosolygott a tanácsos úr. — Hiszen szüntelenül kegyedre gondoltam.
Abban a pillanatban valaki dörömbölt az ajtón. A hölgy az ágyban rémülten felkiáltott. A tanácsos úr csillapítóan felemelte a kezét. Kis ideig néma csend volt. A dörömbölés megismétlődött:
— Monsieur…
Elsa kisasszony felsikoltott, de csodálatosképpen nem takarózott be, hanem éppen ellenkezőleg, félredobta a takarót, és kigombolta a pongyoláját.
A tanácsos úr a szájára tette az ujját:
— Ugye, nem árul el!
Világfi módjára rákacsintott Elsa kisasszonyra, aki kissé bizonytalanul nézett rá. Majd hangtalanul kinyitotta az erkélyajtót és eltűnt.
Elsa kisasszony gúnyosan mosolygott. Az ágyban vagy az erkélyen, végtére is mindegy, gondolta.

Fordította: Kopasz Csilla

(Folytatjuk)