Kinéztem magamnak egy apró, mohás tetejű házikót, mely ott kuporgott a csöndes erdő mellett, az udvar füvében ijedős gyíkok rohangáltak, egyik erre, másik arra, kíváncsi madarak néztek le a tetőről, mintha azt kérdezték volna tőlem, mit keresek itt, talán elvesztettem valamit, hogy oly sűrűn tekintek a földre, de nem kérdeztek semmit, leszálltak a tetőről, s csak röpködtek körülöttem, én pedig feleltem magamban a föl nem tett kérdéseikre, olyanokat mondtam, hogy kedveseim, nem vesztettem el semmit, megvan mindenem, még az a sok semmi is megvan mind egy szálig, amiért éltem eddig, csak ezt a csöndes helyet kerestem, ahol érdemes lenne meghalni, mert szeretek itt lenni közöttetek, az ijedős gyíkocskák között, ez a hely való nekem, ugye, nem jár erre senki, ugye, nem perlekedik itt egyik bokor a másik bokorral, egyik falevél a másik falevéllel, azt hiszem, elmondtam mindent, amit egy föl nem tett kérdésre el lehet mondani, gondoltam, talán még kigondolok valami szépet erről a csodálatos csöndről, erről a nagy békességről, leülök egy kerek kőre, s eltűnődöm, mi maradt még ki az életemből, de ebből a tűnődésből nem lett semmi, mert valahonnan, a kicsi, mohás ház mögül kidugta fejét, s mintha itt miden csak az övé lenne, fenyegető pufogással megugatott egy nagy, piros traktor.