A tanácsos úr anélkül, hogy Elsa kisasszony a szobából meglátta volna, átlépett a szomszédos erkélyre, és eltűnt az üres szomszéd szobában. Milyen jó, ha az ember előtt mindig szabad a visszavonulás útja! Óvatosan kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, és kilesett.
Egyáltalán nem lepődött meg, amikor megpillantotta a feleségét. Azon viszont meglepődött, hogy ki a kísérője, nem kisebb híresség, mint maga a krakkói Lebowicz úr.
Lebowicz még egyszer bezörgetett, majd a vállával hevesen benyomta az ajtót. Ami azt illeti, tapasztalt férfi volt. Az ajtó azonban nem volt kulcsra zárva, és kivágódott. Lebowicz úr meg berepült. Vacátkóné asszony megpillantotta a hölgyikét, és felsikoltott. Aztán belépett a szobába.
Ugyanabban a pillanatban három, fényképezőgéppel felszerelt férfi rohant felfelé a lépcsőn.
A tanácsos úr pedig szépen lerohant mellettük. A rendőrök a hallban álltak, és nézték a lépcsőt, várva, mi fog történni.
— Uraim, most pedig gyorsan! — mondta a tanácsos úr. — Az a férfi ott fent, aki azt a hölgyet kísérte, a kasszafúró Lebowicz. Kemény fickó, a letartóztatásnál vigyázzanak. A hölgy, akit kísért, rendben van. Egyébként a feleségem. A hölgyikét pedig az ágyamból szintén vigyék el mint tanút.
Az urak döbbenten néztek egymásra; fentről izgatott női hangok hallatszottak. Nem tehettek hát egyebet, futottak a tanácsos után az emeletre.
A szobában, mint egy mártír, állt Vacátkóné asszony, az ágyban fekvő hölgyikére meredt, meg arra az úrra, aki oly készségesen várta az állomáson és idevezette. Semmit sem értett, de a kis hölgy az ágyban, ahol a tanácsos úrnak kellett volna feküdnie, sok mindenre magyarázatul szolgált. De hol a férje, aki olyan sürgősen idehívta?
— Az ördögbe, hol van? — kiáltott németül Elsa kisasszonyra Lebowicz úr is, aki erősen hiányolta a tanácsos úr jelenlétét. Nélküle mindez fölösleges.
— Mondom, hogy az erkélyen — közölte a kisasszony.
Az újságírók magnéziumot gyújtottak, de tulajdonképpen nem akadt semmi különös látnivaló. Ha legalább az idősebb hölgy nekiesne annak a kokottnak az ágyban. Az ilyen felvétel sokat érne.
— Engem keres, Lebowicz úr? — szólt egy hang az ajtóból, s a szobába belépett a tanácsos úr két francia rendőr kíséretében.
A tanácsos úr Lebowicz úrra mutatott, akinek annyi ideje sem maradt, hogy mosolyra húzza a száját, és megvillogtassa híres briliánsát. Az urak közrefogták, s egyikük rácsatolta a karperecet a csuklójára. Gyors és mesteri munkát végeztek.
— Nincs hozzá joguk! — kiabált Lebowicz úr. — Külföldi vagyok … Csak a hölgyet kísértem ide a pályaudvarról.
— Elég legyen, Lebowicz! Hadat üzent a kongresszusnak, s a csatát elvesztette. Meglehetősen drága és furfangos csapdát állított nekem, de végül kudarcot vallott.
— Nincsenek bizonyítékai! — kiabált bőszen Lebowicz.
— Vannak. Természetesen hamis útlevéllel szállíttatta ide Mrácekot, más néven Enyvest Prágából… Azt, aki meglopta Wahl tanácsos urat… További személyeket is idecsempészett hamis útlevéllel, például ezt a hölgyet is. A prefektus úr ég a vágytól, hogy megismerkedjen magával. Takarodjon!
Közben az urak egyike kiráncigálta az ágyból a kisasszonyt, és kíméletlenül az ajtó felé vezette, mit sem törődve a fodraival.
Az újságírók gyorsan Lebowiczra és Elsa kisasszonyra irányították fényképezőgépüket. Majd a tanácsos úrra. Egy óra múlva kint kell lennie a különkiadásnak.
Mikor a szoba kiürült, a tanácsos úr a feleségéhez fordult:
— Hát te?
— Én? — csattant fel az asszony. — Éppen eleget láttam! Ki volt az a nőszemély?
— Társnője a kasszafúrónak, akit elvitettem… Hanem egész komolyan kérdem, mi legyen most veled? Hiszen tudod, hogy hamis útlevéllel jöttél.
Az asszony remegni kezdett, és leroskadt egy székre:
— Én? Miket beszélsz! A főkapitányságról hozták az útlevelet… Gyorsan, gyorsan, mondták, állítólag sürgönyöztél, hogy jöjjek. Hogy mindenki a feleségével van itt, s nekem is ide kell utaznom… Uramisten, én nem akartam, féltem, de az az úr tőletek az útlevelemet meg a vonatjegyet is magával hozta.
— Egy rendőrtanácsos feleségének több esze lehetne, kedvesem! A főkapitányságról senki sem beszélt veled, azok az emberek bűnözők voltak! Mutasd az útlevelet!… A vonatjegyet is … Csak ez érvényes, ezt az egyet írhatom Lebowicz javára. Viszont nem írhatom a javadra, hogy képes voltál engem meggyanúsítani. Azt aztán nem! Egy szót sem akarok hallani!
A tanácsos úr felemelte a kezét, amikor a felesége a szavába akart vágni, s az asszony elhallgatott.
— Tulajdonképpen téged is le kéne tartóztatnom, és hazatoloncoltatnom, otthon pedig a mieink elvinnének. Így van ez, kedvesem, így! Egyelőre azonban pihend ki magad, és feküdj le.
— Abba az ágyba, ahol az a nőszemély feküdt? Soha! — kiáltotta keservesen az asszony.
— Akkor a kanapéra. Mindaddig szobafogságban leszel, amíg a prefektus a közbenjárásomra nem adja beleegyezését, hogy a hamis útlevéllel itt maradhass, és megnézhesd Párizst. Azon a pénzen, amelyet a kasszafúró Lebowicztól kaptál, akinek kedve támadt engem istenigazában lejáratni. Nos, kis híján sikerült is neki.
— Jézus Krisztusom! — fakadt sírva a tanácsosné, s a férje nyakába vetette magát. — Milyen buta liba vagyok!
A tanácsos úr jóságosán megrázta a fejét.
— Dehogyis vagy… más urak lépre mentek … Az indokolatlan féltékenységedért bűnhődsz.
— Akkor hát lefekszem az ágyba — súgta az asszony.
A tanácsos úr elmosolyodott, és megsimogatta a feleségét.
— Ott a fürdőszoba, helyezd magad kényelembe. Nekem most intézkednem kell. Holnap befejeződik a kongresszus, holnapután pedig elmegyünk együtt a Louvre-ba, és megnézzük a Mona Lisát. Mielőtt elmennék, küldetek fel neked reggelit…
A házaspár megcsókolta egymást, s a tanácsos úr elment a prefektúrára, hogy jelentse: a kongresszus elleni összeesküvést leleplezte, s csak idő kérdése, mikor tartóztatják le Lebowicz vallomása alapján mindazokat a jómadarakat, akiket magával hozott.
Amíg az urak tanácskoztak, az utcán a rikkancsok ezt kiabálták:
— Különkiadás! Óriási szenzáció a kongresszuson! Monsieur Vacátko leleplezte a nemzetközi kasszafúrót, aki csúfot akart űzni a leghíresebb európai kriminalistákból!

Mikor a tanácsos úr két nappal később Mona Lisa képe előtt állt a Louvre-ban, és figyelmesen nézte a mosolyát, hirtelen eszébe jutott Elsa kisasszony meg a saját megingása. Lám, őt is megtévesztette egy mosoly. Majd ezt mondta:
— Véleményem szerint ez a nő azért mosolyog így, mert sokat tud. Az embernek, kedvesem, ahhoz, hogy mosolyoghasson, mindig valamivel többet kell tudnia másoknál!
A békesség szivárványa borult Párizs fölé, és Vacátko úr meg Vacátkóné asszony a párizsi tavasz rózsaszín ködében karon fogva sétáltak a Notre-Dame felé.

(Vége)

Fordította: Kopasz Csilla