Valaki szöszmötöl a sétatéren, ami azért is furcsa, mert este olyan a hely, mint az alvó Csipkerózsika kastélya, télen beszövik a fagy indái. Ez tehát egy téli történet, de a mai néptelenségben akár májusi is lehetne. A hídközeli szemétkosár mellől valaki fölszedegeti a sebtében elhajított cukorkás- meg csokispapírokat, zacskókat. Az illető ebben a pillanatban fölegyenesedik, a férfi pedig, akivel épp a sétatér bejáratánál beszélgetek, fölismeri. Ő Jakócs, a tengerész! Kérdezgetni kezdtem a férfiút, aki nemcsak a mai, hanem a tegnapi Székelyudvarhelyt is számontartja. Hogyhogy tengerész itt, a hegyekben? Hát mert a tengerészeknél volt katona. Mintha derengene valami nekem, bár nem vagyok udvarhelyi. Az a Jakócs, aki tavasztól őszig rendszerint fehérben járt? Nem, az az öccse ennek, a tengerésznek. De hát a tengerészek uniformisa is fehér meg kék. Vedd úgy, barátom, hogy ez a véletlen műve. Ha jól emlékszem, ez a Jakócs suszter volt, míg nem nyugdíjazták. Pedáns embernek ismerte mindenki, úgyhogy egyáltalán nem csodálkozom, hogy pont ő szedegeti és teszi a szemétkosárba a szerte dobált hulladékot. És most következik a történet minden szempontból legmeredekebb pillanata, amiről, ha akarod, akár regényt is írhatsz. Parabolaregényt, mert Jakócs, akit most itt látunk és szemlátomást beteg, két botra támaszkodva tud csak járni, jó negyven évvel ezelőtt ugyanitt állt, mindössze néhány méterrel fönnebb, a hídon. Középtájon, a korlátra fölkapaszkodva, és gyönyörű fejesekkel szórakoztatta a közönséget.
Érdekes ez a híd-jelenet, a fejesugrás. Pasolini filmjében, az Accattone-ban ugyanez történik s ugyanígy, a főhős viszont nem Jakóccsal, hanem Molnár Ferenc Liliomával rokonítható. A kültelki szépfiú, aki az örömlányok és gazdagok társadalmának peremvidékén létezik. Amikor Jakócs beugrott egyszer, ötször, századszor a Küküllőbe, izmos, fiatal férfi volt. Most csupán öt méterrel és legalább negyven évvel errébb nehezen mozgó öregember, és ezért parabola a történet, a mulandó élet örök igazságaival. Minden visszatér oda, ahonnan indult, az ellipszis alakú pálya végső pontja teljesen fedi a kezdő pontot. Közben minden megváltozott ebben az eseményes változatlanságban. A sok víz, ami akár a Dunán, Tiszán, Maroson vagy Küküllőn folyik is le, csak lefolyt. Akkoriban minden gond nélkül le lehetett ugrani a hídról, ragyogó tiszta volt a víz, mély a meder. Időközben annyira feltelt iszappal, hogy kész öngyilkosság lenne, ha valaki megpróbálja, mint hősünk annak idején.
Egy vendéglő falait csupa régi fotóval díszítették. Mindegyik a régi város képe, az egyiket nézegetve jut eszembe, volt egy malomárok is a Malom utcában, a Küküllőn pedig a Csuri-gát. A hajdani fagát, mekkora ugrások voltak ott is! Már csak így mutatja magát a telő idő, s közben az ugrás művészetét a csoszogás kényszerévé zülleszti irgalmatlanul.