Útszéli történet

Állok a hideg téli éjszakában, állok az útszélen könyökig olajosan, állok a bedöglött autó mellett, és, integetek a felém közeledőknek, hátha megáll valaki, és elvisz haza, ne fagyjak meg egészen ebben a mostoha időben.
Jönnek, mennek a fényes automobilok, a teherautók, rám világítanak, még lassítanak is, de meg nem állnak. Telik az idő, fogy a reményem. Aztán megáll mögöttem egy nagy teherkocsi. Nézem a rendszámát, vajon hová való 31 MS 2080. Kiszáll a sofőr, kérdi, mi a baj. Mondom, ha tudnám, mi a baj, akkor nem állnék itt. Nem indul a motor. Nekifog ő is a hibakeresésnek, szerszámot, drótot keres, piszkálja a porlasztót, a benzincsapot, egyszer azt mondja, na, ennyi volt az egész: befagyott a vezetékben levő víz, lehet indítani. Beindítom, megköszönöm a segítségét, kezet fogunk, én hálálkodom. hogy mekkora szerencsém van vele, már teljMtn átfáztam a sok integetésben, mire így szól: — Nagy csoda, hogy most megálltam, nem mindig állok meg, ha integetnek. Nézze, én ezelőtt sokkal jobb ember voltam, de úgy tűnik, idővel az ember is elromlik. Már nem vagyak olyan érzékeny mások baja iránt. Ez az eset kivétel — mondom —, ezelőtt jobb ember voltam…
Már kifelé megyünk a télből, de ezt az útszéli történetet nem felejtem el. Nem tudom, a kivétel erősíti-e a szabályt csakugyan, de egyre inkább hiszem, hogy aki segített rajtam a hideg éjszakában, arra ezután is lehet számítani. Az ilyen emberben van erő megmaradni jónak.
Hiszen azt is észreveszi, ha az idő múlásával tompul benne az érzékenység…

Haragos Zoltán felvétele

Forrás: Új Élet, 1978/3. szám