Szivárvány síkján mosolykatedrális
Kedei Zoltán kilencvenéves
Ars poetica
Valójában mi is a művészet? Szerintem: égig érő kapcsolat, csillagos égbolt, hajnal, test, gondolat, akarat, várakozás, kiteljesedés, öröm a szépségben, elegancia, érzés, emlék, szeszélyes szenvedély, megrázó benyomás, tántorgó mélység, a jelen hűsége, szárnyaló gondolat, angyalok tánca, téremlék, fénycsillag, harmónia, az elárult éj fanyar emléke, hit a szép kimondásában, amikor és ahol eltűnik az élet és a halál közti határ. Szivárvány síkján a mosoly katedrálisa.
Sorsforgácsok
Gyermekorom szép emléke az édesanyám virágos kertje, a virágok még virágoztak. Virággal szebb az élet. – Itt élned, halnod kell – jelezték a virágok.
Mementó a hároméves munkaszolgálatból. Egyetlen fénykép: foltozott, acélszürke dokkruhában. Édesanyám megsárgult levele:
”Mintha te érkeztél volna haza, olyan boldogan néztük a képedet…”
(„Most tettem fel egy kis csomagot, használd egészséggel.”
– Miből futotta csomagra 1953.VI. 20-án?
Söpört a szél az útmenti köveken, hadak masíroztak, jelképek úsztak a vízen. Vergődtem a szélben. Egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem. Lábnyom voltam sárban, fűszál az iszapban.
A poézis hullámhosszán térdre ereszkedem, és faggatom a történeteket.
Letarolták a mezőket. Kiszáradt a föld. Omladoznak a házak.
Legyőzhetetlennek látszik a távolság.
Álarc mögé rejtőzött a nemzet. Nem látom a holnapot.
Álhatatlankodnak a képek, emlékeztetnek lekopott létünk vérfoltos félelmeire. Letörlöm orcámról a verejték cseppjeit, a visszatérő dolgokat új ruhába öltöztetem.
Bagatell csökmökök, sziszifuszi álmok. A porond szélén csilingel a jóság.
Megosztom vele álmaim.
Sorsművészet. Kedei üzenetei
Kedei Zoltán festményeinek üzenete van, ezek az üzenetek érvényesek az otthoniak, a ravaiak számára – hiszen Kedei Zoltán nagyon ragaszkodik a szülőfalujához –, és a vásárhelyiek számára, mert ragaszkodik Marosvásárhelyhez is, amely kezdetben kényszerből lett a városa, de aztán úgy hozzánőtt, hogy nem is tudna elszakadni tőle.
Mint ahogy Marosvásárhely is magához tartozónak érzi a festőt, hiszen vannak olyan emberek, akik számára Kedei Zoltán a Festő. Ha felmennek a Várba, vele találkoznak. Ez a különleges arc, a lobogó hajával, amelyet annyiszor megfestett, hogy önmagával szembesüljön, hogy önvizsgálatra késztesse magát, az emberekben a különlegesség élményét kelti.
Ő maga sorsművészetnek nevezi alkotótevékenységét. Úgy érzi, sorsát sokan próbálták rossz irányba befolyásolni, hogy minél távolabb kerüljön a művészettől. De mindig volt benne erő, hogy kitartson az alkotás mellett, és önmagát képezve, továbbképezve, folyamatosan tovább tanulva, mesterségbeli tudását folyton gyarapítva lépjen előre. Témái ciklikusan vissza-visszatérnek, akár bohócot is ábrázolhatnak, akár Emese álmát, akár a küzdelmet, amellyel mindenki a piramis tetejére törekszik, a CSÚCSra tör – akár koponyákon taposva is. Mindig fölfelé igyekszik, bár a célt sosem érheti el. Mert a csúcs mindig magasabban áll. (Mégis, milyen jó, hogy van valami, amerre tarthatunk!… )
Irigyelem Kedei Zoltánt. Mindig van valami újabb célja, ami felé tart. Mindig lát maga előtt meghódítandó csúcsot.
Higgyük, hogy el is éri.
Nagy Miklós Kund
A lélek szentjánosbogarai
Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására.
Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását.
Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik.
Írásai életének villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával.
A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája.
Szivárványos ajándék.
Bölöni Domokos
Kedei Zoltán: Önarckép
Beszélgetés a színekkel
A színek gazdagítanak.
Nincs kiválasztott színem, akár a virág, mindenik szép.
Színekben élem álmaim.
Sorskérdésekhez kapcsolódó témáim kifejezésében, más színek mellett, a vörösek és a kékek dominálnak.
Hajtanak a színek, megfogalmazzák mondandóimat, a bíbor palástban közeledő hajnalt, a lángvörös égen bandukoló Napot vagy a sötét ég fénylő smaragd csillagát.
Absztrakcióimban a szín helyettesíti a tárgyat is.
A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel a vérmérsékletemnek. Gondoskodó, könnyelműen nem pocsékol, nem szórja szét értékeit. Súlya van. Ugyanakkor magán hordozza az örömmel járó tudatosságot is. Hatására diadalmaskodik az örömérzés. Gyermekéveimből hozom a vöröset, mely jelen van a székelyruhás női öltözetben, az édesanyám piros muskátlis tornácán, akár a falum megfakult piros fedelű házain. Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat.
A vörös mellé kívánkozik a kék, párbeszédet folytatnak, s ha kell, még veszekszenek is, pozitív értelemben.
A kék nyugodt, visszafogja, és csendesíti a vörös lángolását. Transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt.
A sötétebb tónus elmélyültebb, szárnyára vesz, és visz a tisztaság felé. A kéknek legmélyebb hatását Rava szűk völgyében éltem meg: fejem fölött, keskeny sávban, a kéknek lenyűgözött változata vitt a végtelenség felé. Felejthetetlenek az augusztusi éjszakák: a sötét ultramarin égen –
kéznyújtásnyira – ragyogtak a csillagok. A hulló csillagok szolgáltatták falusi életünk tűzijátékát. Mosom a kéket, recseg a cinizmus. Tolvajt kiáltok, felhőbe szívódik hangom, meg sem hallják. A Kék elégia bánata kíséri utamat.
A vörös és a kék dialógusában ébresztem létünket, az erdélyi magatartást.
Tizenöt éves koromban barna öltönyt kaptam. Azóta is kötődöm a barnához. A barna belső szépségével áraszt meleget.
A krapplakk, világos tónusával, gyermekori örömökre emlékeztet. Lazúros formáját használom.
A sárga sem hiányszik palettámról, bár tolakodó és nyugtalanító. Az őrültségig felkavar (Van Goghra gondolok).
Lelki melegséget sugároz.
A felsorolásból nem hagyhatom ki a narancssárgát, a vörös és a sárga keveréke. Erőt és egészséget sugároz.
Festményeimen kevés fehéret és feketét használok. Viszont kedvelem tusrajzaimon. Együtt, közösen erős kifejezést, meggyőző erőt, drámai hatást hoz létre.
A fekete üres, hallgatásra képes fájdalma a fehér papíron életre kel.
A fehér maga a csönd, és általa nehéz felfogni az üzenetet, hisz annyira távol helyezkedik el, valahol a születés előtti időben. Provokálhatja a feketét.
A fehér ing, a fekete lajbi a szokatlan vörösben – megmozgatja fantáziámat.
A fekete országban feloldódik a sárga emlék. Takarom fekete gyászát a mának.
A szürkének rengeteg változata lehet. Általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben. Hamis a fényük. A szürkékkel utolsó kísérletet teszek (szürke szamár minden kapualjban). Meleg színekkel takarom az idő okozta, bemocskolt szürke falakat.
Ha nem működik a harmónia, színeim az igazság téremlékében keresik helyüket. A tudat sárga indulata, a vörös riasztó emléke ingáznak a térben.
Kedei Zoltán
Az összeállítást készítette: Bölöni Domokos
Pusztai Péter rajza