Az RMDSZ Maros megyei elnökségének tagjaként nemcsak aktív résztvevője, hanem szenvedő alanya is voltam a harminc évvel ezelőtti történéseknek! A magyarellenes pogrom előjelei már 1989. december végétől kitapinthatóan jelen voltak. Dr. Kincses Előd ügyvéd – a három kiadást megért Marosvásárhely „fekete márciusa” című kötet szerzője – a Krónika napilap 2020. február 16-i számában joggal pontosította az RMDSZ vezető köreiben is elfogadott véleményt: a soviniszta, magyar-és zsidóellenességéről hírhedt „Román Tűzhely”, a „Vatra Românească” nem 1990. február 10-én, hanem 1989. december 27-én, az „Alexandru Papiu Ilarian” román gimnázium tanári szobájában alakult meg. Nem egyfajta román-magyar adok-kapokról volt szó, hanem a legfelsőbb kormányzati, rendőrségi és titkosszolgálati szinten gondosan „megkomponált” magyarellenes pogromról! 1990. március 20-án, Marosvásárhely főterén a 19-i román agresszió – Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író fél szemére történt megvakítása, több tucat magyar brutális bántalmazása, az RMDSZ székházának barbár ostroma, feldúlása! – ellen békésen tüntető mintegy húszezer magyart – akik a városba várták Ion Iliescu államelnököt és Király Károly alelnököt! – a rendőrség autója vezetésével támadták meg a görgényvölgyi és mezőségi románok. A Vatra Românească már 1990. március 15-én megrendelte azokat az autóbuszokat, amelyek március 20-án behozták a támadó román tömegeket. A román nemzeti hősnek tekintett libánfalvi Mihăilă Cofariu – akit a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál a marosvásárhelyi magyarok sikeres ellentámadása során hasba rúgott – Koczka György tévés kollégámnak maga ismerte be: a libánfalvi ortodox pap hívta fel a figyelmet arra, ha félreverik a harangokat, akkor Marosvásárhelyre kell menni a magyarok ellen harcolni!
Tévesek azok az állítások, melyek szerint a marosvásárhelyi és a Maros megyei magyarság 1990. március 20-án súlyos vereséget szenvedett! Bár a véres interetnikai összetűzés során hat magyar és két román életét vesztette, a sérültek száma magas volt, a békésen tüntető, fegyvertelen magyarok valójában nagyon fontos csatát nyertek. Amikor a leitatottak fejszékkel, villákkal, fahúzó csákányokkal rátámadtak a magyarokra, ők végső kétségbeesésükben a főtér felső felében lévő padokat puszta kézzel percek alatt darabokra tépték, nemcsak visszaverték a román tömegek agresszióját, hanem teljesen kiszorították a főtérről, menekülésre kényszerítették a városba behozott és helybéli románokat! Saját szememmel láttam: egy tűsarkú cipőben tüntető magyar nő kicsavarta a támadó román kezéből a lapátot, s úgy vágta képen, hogy az jajveszékelve menekült el a helyszínről! Marosvásárhely főtere egészen 21-e hajnaláig – amikor megjelentek a katonai alakulatok – teljesen a magyarok ellenőrzése alatt maradt! A nyárádmenti falvakból bejött székelyek önfeledten énekelték a székely himnuszt! A véres március krónikájának felejthetetlen pillanata, amikor a megtámadott magyarok segítségére siettek a hidegvölgyi és Ady negyedbeli cigányok: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”
A legfelsőbb szintről levezényelt retorzió során az „igazságszolgáltatás” csak magyarokat és cigányokat ítélt súlyos börtönévekre. Azt a marosszentgyörgyi romát is, akit úgy próbáltak beismerő vallomásra kötelezni, hogy a dübörgő tank elé fektették. Az átélt iszonyatos stressz következtében – bizonyíthatóan – szívinfarktusban hunyt el! Minden per tárgyalásain jelen voltam! Köztük Cseresznyés Pál tárgyalásán, amikor a vád tanúja kérésére bennünket, a hallgatóságot és az újságírókat egyszerűen bezártak a tárgyalóterembe – a mosdóba sem mehettünk ki! –, a tanú kisétált a városba, hogy megkeresse az állításait bizonyító másik tanút. Zselyke lányommal közösen szerkesztettük, írtuk az előszót, bevezető tanulmányt Cseresznyés Pál Március mártírja című kötetéhez. A dr. Eva-Maria Barki bécsi ügyvédnővel készített interjúban pedig arra kerestük a választ: a „fekete március” magyarellenes pogrom jellegéről miért nem tájékoztatták az ENSZ-t, a kisebbségi jogsértésekkel foglalkozó minden nemzetközi szervet? Közvetlenül a véres interetnikai összecsapás előtt Dialog címen román nyelvű lapot indítottam, szerkesztettem. Egyetlen száma jelent meg, a posztkommunista román nacionalizmus kiebrudalta az írott sajtóból!
Marosvásárhely történetében és sokunk életében rendkívül éles cezúra 1990. március 19-e és 20-a. Akik átéltük, teljesen megváltozott az életünk! Másként nézünk ugyanarra a tárgyra, épületre, másként járjuk ugyanazokat az utcákat, talán a szót is másként ejtjük, s a gondolatok is egészen másként formálódnak szöveggé a fehér papírlapon. Ma is félek a furcsa két naptól: mintha most következnének! „A dokumentumok hangján”, az átélt események pontos bemutatásával igyekszem felidézni a legapróbb részleteket is, mert csak így válik hitelessé a véres hétfő és véres kedd története.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet – 2019 óta, a román tannyelvű Műszaki Tudományegyetemmel való egyesülése óta a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány és Technológiai Egyetem – magyar hallgatói 1990. március 6-tól ülősztrájkot tartottak a magyar tannyelvű tagozat létrehozásáért, elismeréséért. Hiába írták egyik kérést a másik után, követeléseik mindenhol süket fülekre találtak. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1945-től kezdődő történetének egyik kutatójaként mindennap részt vettem az ülősztrájkokon. Reggel kilenc órától ott ültem a volt kadétiskola impozáns épületének lépcsőin, próbáltam lelket önteni a diákokba.
1990. március 19-én felröppent a hír: felkeresi őket a román parlamenti küldöttség, végre elmondhatják óhajaikat azoknak is, akik továbbítják azokat a kormány, az ország ideiglenes elnöke, Ion Iliescu felé. Éppen ezért a diákok képviselői és a tanárok úgy döntöttek: 19-re felfüggesztik az ülősztrájkot! Marosvásárhely történetének egyik legdrámaibb korszakát élte át a következő negyvennyolc órában. Megkockáztatjuk a kijelentést: a hodáki, libánfalvi, dédabisztrai, mezőpagocsai, leitatott, fejszékkel, vasvillákkal, fahúzó csákányokkal felfegyverzett románok behozatalának egyik fő indítéka éppen az volt: nyomást gyakoroljanak a parlament küldötteire, ahogyan az történt 1990. február 8-án, a két tanügyminiszter-helyettes látogatása idején, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a korábban kiadott miniszteri rendelet: az 1557-ben alakult, nagyhírű marosvásárhelyi Református Kollégium mégsem lesz magyar tannyelvű középiskolai tanintézmény!
1990. március 19-e, délelőtt 11 óra. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet főbejáratához megérkezett Dumitru S. Nicolae egyetemi tanár, szociológus, Verestóy Attila, az RMDSZ egyik vezetője – 1990 májusától szenátora –, valamint az ideiglenes román parlament két képviselője, akik meghallgatták a román és a magyar hallgatók beszámolóját, délutánra találkozót terveztek a tanárok és diákok képviselőivel. A város központjából vészjósló hírek érkeztek: néhány száz, egyesek szerint több mint ezer román tüntető behatolt a Nemzeti Egységtanács Maros megyei székházába, megpróbálta kikényszeríteni Kincses Előd alelnök és Király Károly megyei elnök azonnali lemondását! Az Egységtanács tagjai végül meggyőzték Kincses Elődöt: mondjon le!
Dumitru S. Nicolae és Verestóy Attila azt javasolták: délután négy órakor a román tagozat két tanára és négy diákja, valamint a magyar tagozat két tanára és ugyancsak négy hallgatója találkozzék a rektor irodájában, és közösen határozzanak az elméleti és gyakorlati oktatás megszervezéséről. A magyar hallgatók követelték: a magyar betegekkel ne román nyelven, hanem anyanyelvükön beszélhessenek, hiszen az is a gyógyítás egyik feltétele, hogy a beteg a panaszait anyanyelvén mondja el az orvosnak!
1990. március 19-én, 13 órakor nagy-nagy izgalommal, belső feszültséggel hagytuk el az intézetet. Az RMDSZ Bolyai téri székháza körül vihar előtti csend honolt. Délután három órakor az RMDSZ megyei székházában volt – Sütő András íróval az élen – a maroknyi megyei vezetőség, hiszen a derékhad éppen Budapesten a román-magyar közeledést, megbékélést készítette elő a román szellemi élet legkiválóbbjaival: Mircea Dinescuval, Gabriel Liiceanuval, Smaranda Enacheval az élen. A székház körül, a székház előtt a délelőtti váltásból kijött munkások gyülekeztek. Az RMDSZ vezetősége felkérte őket: menjenek haza, tartózkodjanak minden provokációtól! A mi egyetlen válaszunk a délelőtti tüntetésre, lemondatásra, a február 10-i, százezer magyart megmozgató könyves-gyertyás tüntetéshez hasonlóan méltóságteljes, minden erőszaktól mentes magatartás lehet! Harminc év távlatából: óriási hiba volt az RMDSZ Maros megyei, Bolyai téri székháza előtt gyülekező marosvásárhelyi magyarokat hazaküldeni! Jelentős számú magyar jelenlétével talán meg lehetett volna akadályozni az egykori Kendeffy- palota, a Királyi Tábla – jelenleg Ítélőtábla – padlására menekült hetvenhét magyar végveszély-helyzetét, Sütő András félszemének kiverését, tucatnyi magyar súlyos fizikai bántalmazását!
1990. március 19-én délután háromnegyed négykor már fent voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet központi épületében. A rektori előtt nagy sürgés-forgás fogadott. Balsejtelmeim beigazolódtak: a magyar tagozat képviselői pontosan betartották a találkozó lebonyolítására vonatkozó „forgatókönyvet”, csak két tanár és négy diák jelent meg, addig a román tagozat teljes létszámban ott tülekedett! A parlamenti küldöttség tagjai szóhoz sem jutottak, a magyar tagozat képviselői értelmetlennek tartották a további várakozást, rövidesen távoztak. E sorok írója még hitt a párbeszéd lehetőségében. Megbocsáthatatlan naivsággal beléptem az Orvosi tanácstermébe. Ami ezután következett, maga volt a legrosszabb rémálom! A román tagozat teljes tanári kara, a professzorok feleségei, meghívottjai, mint valami prédára, úgy rontottak rám. Közülük néhányan alaposan felöntöttek a garatra. Iosif Banc sebész professzor – aki a magyar Pápai professzortól tanulta a diszciplína leglényegét – kérdőre vont. Szerencsére előzetesen bevettem két idegnyugtatót, egy bevásárló zacskóban tartva, bekapcsoltam a szerkesztőségtől kapott magnetofont! Bancu professzor, aki magyar nyelven is tartott előadásokat, azt kérdezte: a magyar hallgatók miért erőltetik az önálló tagozatot, miért követelik a magyar nyelvű gyakorlati oktatást? Közben – megfélemlítésként! – egy román operatőr „zummolta” az arcomat, a szemeimet.
A román Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial) 1945. május 29-én I. Mihály román király aláírásával megjelent törvény a kolozsvári magyar tannyelvű (a „Bolyai” nevet később vetette fel! – T. Z.) Tudományegyetem egyik fontos intézménye az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet. A Nagyszebenből 1944 őszén Kolozsvárra visszaköltözött román orvos- és gyógyszerészképző egyetem hallani sem akart arról, hogy a magyar Orvosival megossza a magyar állam által az első világháború kitöréséig megépített, európai szinten felszerelt klinikákat, laboratóriumokat, előadótermeket. A román kormány úgy döntött: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet a marosvásárhelyi, üresen álló, egykori magyar – a két világháború között román – kadétiskolában kezdi meg az erdélyi magyar orvosok és gyógyszerészek képzését.
Az Intézet 50. évfordulójára, 1995-ben Budapesten, a Magyarságkutatás könyvtára sorozatban megjelent A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos és gyógyszerészképzés 50 éve című kötetben Sütő András írta az előszóban:
„Boldogságunk leírhatatlan volt, amikor a 407-es számú törvényt olvastuk, miszerint: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű tudományegyetem létesül.” A fölsorolt diszciplínák közt pedig szerepelt a természettudomány és az orvostudomány is.” A párizsi békeszerződésre készülődő román kormány az ország nemzetiségei iránt nagykeblű és előrelátó. Jól tudta, hogy a Szövetséges Nagyhatalmak a romániai magyarság jogainak biztosítását is számon kérik majd, vitt is magával aztán olyan Nemzetiségi Statútumot (amelynek előírásait még szemfényvesztés céljából sem alkalmazták a mindennapi életben! – T. Z.), hogy általános elégedettséget keltett vele. (…) A kedvező békekötéshez szükséges engedmények visszavonásának gyásznapjává lett 1959. július 2-ika, mikor az önálló Bolyai Egyetemet egyesítették a román oktatási nyelvű Babes Egyetemmel. (…) Mérges pók násza volt az az egyesülés. Társát a „fekete özvegy” köztudomásúlag felfalja. (…) A véres fordulat karácsonyán – 1989-ben – már csak maradványai voltak a hajdani magyar intézetnek Marosvásárhelyt is.”
Az 1961/1962-es tanévig kizárólag magyar nyelvű volt az orvos- és gyógyszerészképzés. A legfelsőbb párt- és államvezetés utasítására telefonon utasították az OGYI vezetőségét, hogy hozzák létre a román tagozatot! Bukarestből és az ország más román egyetemi központjaiból katapultálták a román tanárokat, köztük a „látványos” karriert befutott Pop D. Popát. A magyar tagozatot olyan mértékben zsugorították, hogy 1989-ben már alig volt magyar anyanyelvű hallgató! Olyan iszonyatos hangzavar fogadta a dokumentumok bemutatását, hogy a mai napig nem találtam olyan hangtehnikusra, aki az elviselhetetlen „csatazajból” kiszűri a személyekhez köthető állításokat.
Jung János patológus professzorral délután fél hat körül hagytuk el az intézetet. A román diákok öklüket rázva, köveket dobálva kiáltoztak utánunk. A délelőtti főtéri román tüntetésen elhangzottak olyan követelések: másnap reggelig minden magyar feliratot el kell tüntetni a városból! Ezért indultak a Nemzeti Színház épülete felé. Ostrom alá vették Marosvásárhely főterét. Botokkal, fejszékkel verték le a még meglévő magyar feliratokat, bezúzták, darabokra törték a kirakatokat, hirdetményeket, ahol magyar szó előfordult: „Vorbiţi româneşte, mâncaţipâine românească!” (Beszéljetek románul, a románok kenyerét eszitek!) – kiáltásoktól visszhangzott az ország korábban talán legbékésebb főtere. A Színház téren máglyába hordták a magyar nyelvű falragaszok, hirdetőtáblák szövegeit. Égtek a színház hirdetőoszlopairól letépett fényképek. A színház épületéből ki akarták kergetni a magyarokat. Néhány román színész próbálta menteni a válságos helyzetet.
Ilyen „erőpróba” után érkezett a tömeg a Bolyai-térre. A pártok székházát ostromgyűrű vette körül. A rádióstúdió épületét is megrohamozta a román tömeg. A román szerkesztők leleményességén múlott, hogy az éppen adásban lévő magyar kollegáiknak, a technikusoknak nem esett bántódásuk. Megígértették: a rádióban ezután magyar szó többé el nem hangzik! A fejszével, villával, vasdorongokkal felfegyverzett tömeg a pártok székháza előtt üdvrivalgás és diadalordítás kíséretében egyesült: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm!” (Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem hagyjuk!) A környéken lévő minden magyar táblát, feliratot letéptek, szétzúztak, agyontapostak. Az egyik „vasrudas” román észrevette: a Bolyai utca végét jelző ház falán ott maradt a magyar névtábla. Gyorsan ott termett egy másik „békés” tüntető: fejszével verték le a zománcozott táblát. A sors furcsa fintora, hogy a ház egy román család tulajdona.
Megzavart lélekkel, kétségbeesetten nézte az a néhány magyar, hogy mit művel a felbőszült, leitatott, félrevezetett, Marosvásárhelyre behozott román tömeg! Hazaszaladtam, felhívtam Sütő András lakását. Éva, Sütő András felesége, akkor még úgy tudta: a férjét egy terepjáróval kimenekítették a székházból. Az újabb szemleút azonban pontosan az ellenkezőjéről győzött meg: emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, nők keringtek a székház körül. Millió darabban hullott szét a Teleki-Bolyai dokumentációs könyvtár, a képzőművészeti galéria, a társadalomtudományi kutatóközpont névtáblája. A hajdani Oroszlán névre hallgató vendéglő tőszomszédságában lévő másoló- és leíró iroda cégjelzése heteken át meggörbítve, szétverve szomorú mementóként figyelmeztette a járókelőket, hogy március 19-én a tüntetők a békés szóról feledkeztek meg leghamarább: Király Károly, Kincses Előd, a két Bolyai felakasztását követelték! (Bolyai Farkas 1856-ban, Bolyai János 1860-ban hunyt el Marosvásárhelyen, mégis fel akarták őket akasztani! – T. Z.) A sürgősségi, baleseti osztályon készült tanúvallomások egyértelműen bizonyították: elegendő volt egyetlen magyar szó, hogy elszabaduljon a pokol. Ioan Gheorghe petelei lakos, a gernyeszegi sertéshizlalda munkása egyenesen a munkából jött a románok tüntetésére. A Bolyai-téren egyik magyar barátját vélte felismerni. Elkiáltotta magát: „Korcsi!” Erre mindenfelől záporoztak rá az ütések. Hiába kiáltotta, hogy ő román, félholtra verték.
A pártok székházát rendkívül gyér rendfenntartó kordon vette körül. Egy sokadalom felügyeletére is kevés lett volna! A felbőszült román tömeg behatolt az RMDSZ székházába. Papírok, könyvek, Petőfit ábrázoló jelvények, újságok repültek ki az ablakon. Utólag azt állították: azért rohamozták meg a székházat, mert ott – úgymond – magyar nemzetiszínű zászló lengett a fő „árbocon”, hogy a bent rekedt RMDSZ-esek kövekkel, téglákkal, cserepekkel dobálóztak ki az épületből. Meg sem mertek mozdulni a padláson! Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. Ekkor újra hívtam Sütő András lakását. Éva kétségbeesett hangját azóta is hallom: mi van Andrással? Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik az ismerős lakásban… Sütő András szemét akkor érte a végzetes ütés! Juhász Ilona a Népújság másnap megjelenő számában (1990. március 20.) vallomásában keserűen jegyezte meg: „Az a gyűlölet, ahogyan ütöttek, az már nem ember ember elleni harc volt.” Aznap este 30 magyar nevét jegyezték be a sürgősségi klinikán. A legsúlyosabb sérülést Sütő András szenvedte: arckoponya sebe, súlyos szemsérülése, szembevérzése, a szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, repedés a bal karon, többszörös külsérelem az egész testen. Szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a tüntető tömegből többen is felmásztak a katonai teherautóra, letépték a ponyvát, majd botokkal, husángokkal ütötték-verték Sütő Andrást és társait.
Másnap reggel néhány százan már a kora reggeli órákban gyü-
lekeztek a pártok székháza előtt. Csatatérre emlékeztető jelenet fogadott mindenkit. Az úttesten, a járdán szétszórt, félig égett papírlapok, könyvtáblák, széttaposott RMDSZ-jelvények hevertek. A szél fel-felkapott egy-egy zizegő papírlapot, sodorta magával a Hosszú utca felé. Először láttam tömegesen zokogó férfiakat, nőket. A benti látvány még szomorúbb volt. A hajdani Királyi Tábla hatalmas ajtói bezúzva, bokáig ért a papír- és üvegtörmelék. A padláshoz vezető csigalépcsőn tűznyomok. A szétvert írógép csonkán, hiányzó betűkkel, lógó szalaggal ott „díszelgett” az RMDSZ feldúlt székházában. Az a kazán, amellyel a bennszo-rulók eltorlaszolták a padlásfeljáratot, Marosvásárhely legújabb kori történetének egyik legszomorúbb „koronatanúja”.
Március 20-án már nyolc órakor gyülekezett a város magyarsága Marosvásárhely főterén. A marosvásárhelyi rádió magyar nyelvű adásában elhangzott a helyi egyházak képviselőinek közös felhívása: „Alulírottak, a marosvásárhelyi ortodox, római katolikus, református, unitárius, evangélikus és baptista egyházak nevében Krisztus Urunk tanítása, a kereszténység és az igaz emberség szellemében egységesen elítéljük a Marosvásárhelyen 1990. márciusának elmúlt napjaiban, és különösen 19-én lejátszódó szégyenletes eseményeket, és azokat, akik azt szervezték. Megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy napjainkban ilyen pogromok szervezése, védtelen nők és férfiak megtámadása – egyszerűen ezért, mert más nemzetiségűek, másfelfogásúak – lehetséges.”
A marosvásárhelyi rádió sugározta az RMDSZ és a megyei Egységtanács magyar képviselőinek türelemre intő felhívását, amelyet e sorok írója fogalmazott meg: „Jelentős tömegek tartózkodnak már az utcákon, Marosvásárhely főterén. Megértjük elégedetlenségüket a tegnap történt súlyos események miatt. Felkérünk mindenkit, hogy ne válaszoljanak semmiféle provokációra, őrizzék meg a nyugalmukat, hogy cselekvőképesek maradhassunk. Kinyilvánítjuk testvériségünket a marosvásárhelyi román lakosságazon részével, akik nem keveredtek bele a tegnapi eseményekbe. Kérjük Kincses Előd úr lemondatása körülményeinek azonnali felülvizsgálatát és semmisnek nyilvánítását. Felelőssé tesszük a tegnapi események miatt Ioan Judea ezredest, Marosvásárhely municípiumi tanácsának elnökét. Kérjük, hogy Ion Iliescu úr, a Nemzeti Egység Országos Tanácsának elnöke, a helyzet rendkívüli súlyosságára való tekintettel, azonnal jöjjön Marosvásárhelyre! Kérjük a tegnapi magyarellenes pogrom felelőseinek, résztvevőinek szigorú, törvényes felelősségre vonását Ugyanakkor kérjük a Vatra Românească agresszív szervezet törvényen kívüli helyezését!”
A 28-as számú gyógyszertárnál 1990. március 16-án a román tüntetők barbár módon, körömmel, fejszeéllel kaparták le a magyar feliratot. A magyar és román gyógyszerészek, technikusok, laboránsok is tiltakoztak: „A leghatározottabban tiltakozunk a Rompres hírügynökség által közölt azon hamis állítás ellen, miszerint gyógyszertárunkban kizárólag magyar nemzetiségű betegeket szolgálunk ki. Mindez nem felel meg a valóságnak és minden logikától mentes. Ezen állítás összeegyezhetetlen humanitárius hivatásunkkal, a hippokráteszi eskünkkel, amelyben teljes felelősséggel vállaltuk a beteg kiszolgálását, nemzetiségre, nemre, fajra vagy bármilyen más megkülönböztetésre való tekintet nélkül. Aláírják 16-an, románok, magyarok egyaránt.”
Ezalatt a Nemzeti Egység Ideiglenes Megyei Tanácsának ülése zajlott a hajdani városházán. Scrieciu, Ion nyugalmazott tábornok, megyei elnök nyitotta meg az ülést, kérte a tagokat, hogy beszéljenek az emberekkel: térjenek vissza a munkahelyeikre! A dr. Bernády György építette városháza csodálatos, szecesz-sziós stílusú épülete előtt összegyűlt, mintegy húszezer békés magyar tüntető folyamatosan skandálta: „Jos cu Judea!” (Le Judeával!), „Vissza Kincsest!”, „Egyenlő jogokat!”, „Tűrtünk eleget!”, „Éljen Smaranda Enache!”
Borbély László felolvasta az RMDSZ általános sztrájkra szólító felhívását. A résztvevők követelték a nemzetiségek helyzetének azonnali és torzításmentes bemutatását a Szabad Román Televízióban. A televíziót és egyes román nyelvű lapokat felelőssé tették a kialakult súlyos helyzetért, mivel tudatosan – a román nacionalista kártya kijátszásával – félretájékoztatták az ország közvéleményét, Maros megye román lakosságát. A passzív és kollaboratív részvétele miatt a rendőrség címére kemény bírálatok hangzottak el. Az okozott anyagi, erkölcsi károkat, súlyos testi sérüléseket kifizeti meg?
A tüntetők többször megkérdezték: a megye vezetősége tudja-e biztosítani, hogy a mai, békés tüntetés provokáció, erőszak nélkül fejeződjön be? Igenlő választ kaptak! Üres ígéretek egész sora hangzott el: román és magyar katonák, tisztek lesznek a rendőrség alakulatainál. A rendet és a fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Többször hangsúlyozták: a március 19-i véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősek ellen bűnvádi eljárás indul. A hadsereg – hangzott a „megnyugtató” kijelentés – szükség esetén azonnal közbelép, biztosítja a tüntetők védelmét. A teljes szöveget – az Egységtanács tagjainak kérésére – e sorok írója olvasta fel az összegyűlt tömeg előtt.
„A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egység Tanács elítéli a Marosvásárhely municípiumban az utóbbi napokban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek és március 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. Ezen nemkívánatos események következtében több személyt – többek között Sütő Andrást, a legnagyobb élő magyar írót, az RMDSZ elnökét – súlyosan bántalmaztak, szétzúzták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Az igazságügyi szervek megkezdték a tettesek kézre kerítését és az ügy kivizsgálását, eme nemkívánatos események okainak feltárását. (…) Tanúsítsanak nyugalmat és ne felejtsék: ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek és közösen hozták létre az itteni civilizációt.”
Aláírták: Király Károly (telefonegyeztetés után!), Scrieciu, Ioan, Gîlea Valer, Kincses Előd, Pleşa Octavian, Man Nistor, Pop Dorel, Jakabffy Attila, Virág György, Grozav Mihai, Florian Aurel, Micu Dumitru, Veress Károly, Körmöczki Zoltán, Lutsch Walter – a Végrehajtó Bizottság tagjai.”
Alaptalan tehát minden olyan állítás, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a város magyarsága elfoglalta a megyeházának kinevezett Városházát! Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta a véleményét. A Nemzeti Egység ideiglenes Tanácsának román anyanyelvű tagjai végig bent voltak a székházban. Fontos azt hangsúlyoznunk: mintegy hatvan Madiszos – magyar – fiatal a saját testével védelmezte a Vatra Românească főtéri székházát! Ahogyan Kincses Előd a Krónika 2020. február 16-i számában megjelent kiegészítésében írta: a román támadás után ezek a fiatalok elmenekültek, s a támadás megtámadás után a fellázadt tömegbetört az irodába. „Az ott zsákmányolt iratokba néhány percre betekinthettem. (..) Megkerült a vátrás rendőrök (300 személy), jogászok stb. névsora. (…) Még azon éjjel valamennyi vátrás dokumentumot Borbély Lászlóra bíztam, azzal, hogy gondosan rejtse el és őrizze meg őket. Évekkel később az RMDSZ egyik Maros megyei közgyűlésén elmondta: a dokumentumokat átadta az ügyészségnek. Így soha sem derült ki: ki használta az1- MS – 3155-
ös rendszámú Dacia gépkocsit, amelybőlparancsokat osztogattak, ki merre induljon a magyarokat megtámadni.”
Egészen megváltozott a főtér arculata és hangulata, amikor a Grand szálló tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte: Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre! Scrieciu tábornok többször is beszélt az államelnökkel telefonon. Az egybegyűltekkel közölte: az államelnök csak két-három napon belül látogathat Marosvásárhelyre. A március 20-i tragédia sorsa ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna az immár szembenálló feleket, talán nem került volna sor a véres összecsapásra! Megakadályozhatta volna a hadsereg is, ha kivonul: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot! Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A mind jobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltötték: „Iliescu nu uita şi Ardealul-i ţara ta!” (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), „Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea!” (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar téged!), „Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă!” (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!)
16 órakor Király Károly telefonüzenetét közvetítették a hangszórók: mindenki őrizze meg a nyugalmát, józanságát, mind a románok, mind a magyarok oszoljanak szét, menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek. Király Károly telefonüzenetében világosan kifejtette: nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül! Megjelent a megyeház épületének erkélyén Lestyán Ferenc, római katolikus esperes. A következő kéréssel fordult a románokhoz, magyarokhoz: „Békesség nektek! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ma reggel nyolc óra előtt fenn voltam a megyénél, és beadtam – Fülöp G. Dénes református lelkész nevében is – egy kérést, amelyben kijelentettük: tekintettel a 19-i eseményekre, a megyei tanács ülésein addig nem veszünk részt, amíg a bizonytalanság tart. Velünk volt az ortodox esperes is. Neki is ez volt a véleménye.” A tömeg a főpappal együtt elmondta a Miatyánkot.
Szabó György Pál az egybegyűltekhez azzal a kéréssel fordult: hallgassák végig Scrieciu, Ion tábornokot: „Iliescu elnök úr arra kéri a tömeget, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. Két-három napon belül itt lesz a megyében, ugyanannál az asztalnál akar beszélni a románokkal és a magyarokkal egyaránt”. Majd a tér jobb oldalán gyülekező tömeghez fordult: „A románok, akik bejöttek a Grand szállóhoz, menjenek haza! Ha vátrások, húzódjanak haza!” Parasztvakítás volt az egész: Ion Iliescu államelnöknek esze ágában sem volt, hogy Marosvásárhelyre jöjjön!
Román nyelven szólt a két táborhoz Aurel Florian, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei elnöke: „Szívemből fordulok Önökhöz, az összes románhoz. Azért harcoltam, hogy románok, magyarok szabadságban éljenek! Mind a fiatalabbak, mind az Önök gyermekei nem ismerhetik meg a vak gyűlöletet!” A mikrofonhoz lépett a román fiatalok képviselője: „Ahogy mi, fiatalok megértjük egymást, úgy kellene élni és dolgozni. Azt javasoljuk, a Vatra Românească vezetősége jöjjön el hozzánk, nézze meg, hogyan dolgozunk. Az a tiszt pedig, aki azAvram Iancu szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.”
A magyar tüntetők feliratai a testvériség szellemének erősítését szolgálták: „Magyar-román barátság”, „Sütő András”, „Egyenlő jogokat!”, „Édes anyanyelvünkért tüntetünk!” Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte el, így maradt épen a támadást követően. A nagyon foghíjas rendőrkordon ott állt a Grand szálló és a park között. Ekkor érkezett meg Székelyudvarhelyről Kincses Előd. A tömeg hatalmas ovációval fogadta, a román tüntetők pedig hurrogással, füttykoncerttel. Kincses Előd beszédét azért kell figyelmesen elolvasni, mert nyoma sincs benne mindannak, amivel később vádolták. „Nagyon nagy felelősség két nap egymás után beszélni. Véleményem szerint itt csak a megbékélés a járható út! Csak akkor van jövőnk, ha állandóan nem gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat szélsőségesektől félrevezetni. A tegnapi tüntetés beteges ötlet volt. Bizonysága annak, hogy milyen fájdalmakat lehet okozni, milyen fasiszta pogromhangulatot lehet teremteni. Kérjük, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igazságszolgáltatás elé, büntessék meg őket! Nagyon lényeges: megőrizzük önmérsékeltünket, hogy azt a szimpátiát, amit tegnap vívtunk ki, ne veszítsük el. Nekünk szükségünk van Európa demokratikus támogatására. Szükségünk van az egyenjogúságra, ami megillet minket, minden kisebbséget. Ahogy a gyulafehérvári nyilatkozat is leszögezte: csak nemzetközileg elismert jogokat kérünk, s nem előjogokat!”
Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora – 1990 és 2000 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – a mikrofon előtt olvasta fel a lemondását: „Az 1990. március 19-i szégyenteljes események után nem kívánok részt venni egy olyan városi vezetőségben, amelyik a brutalitást, az embertelenséget nem tudta vagy nem akarta megakadályozni. Szemtanúja voltam annak, hogy a román falukból behozott tömeg botokkal összeverte, életveszélyesen megsebesítette az RMDSZ székháza előtt a székházból kihozott védtelen nőket és férfiakat, közöttük Sütő András írót is. Sem a hadsereg, sem a rendőrség nem lépett közbe!”
Illyés Kinga színművésznő Heltai Jenő, Dsida Jenő versét mondta el a húszezres tömegelőtt. Miközben Illyés Kinga verset mondott, már röpültek a Grand szálló felől az első üvegek a magyar tüntetőkfelé. A rádióban magyar sebesültek szólaltak meg, de akkor még senki sem sejtette, hogyan végződik március 20-a. 18 óra 30 perckor a Vatrát éltető román tömeg áttörte a vékony és hézagos rendőrkordont. A botokkal, fejszékkel, vasvillákkal, husángokkal, fahúzó csákányokkal felfegyverzett falusiak rárontottak a békés tüntetőkre. A videofelvételen is tisztán hall-szik, amint az egyik nő azt kiáltja: „Jézusom, áttörték a vonalat! Volt, aki sírt: „Uramisten, a katonaság hol van?”
Az első támadás visszavetette a magyar tüntetőket a főtér felső felébe. A nők és gyerekek bemenekültek a megyeháza épületébe. A román tüntetők egy bőrdzsekis magyart elkaptak, ütötték, verték! Ezalatt a magyar tüntetők – pillanatok alatt! – szétszedték a főtéri padokat, valaki megengedte a vízcsapot. A mentők szirénázva száguldottak. A Városháza előcsarnokában mindenhol vér! Egymás után hozták be a sebesülteket, románokat, magyarokat. A marosszentkirályi vállalat román sofőr vezette teherautója teljes sebességgel belehajtott a magyar tüntetők soraiba! Kiss Zoltán, a marosvásárhelyi gyermekház asztalosa akkor kapott halálos ütést! A teherautó kiütötte az ortodox templom előtti betonoszlopot és fát, majd megállt a templom bejárati lépcsőjénél. A teherautó száguldása felborzolta a kedélyeket. Mintegy 5-600 magyar tüntető rohant a román csoport felé. Közben a kapualjba, mellékutcákba menekült magyarok is visszaszivárogtak a Városháza előtti térre. Nemsokára megjelent és fokozatosan felfejlődött egy tankoszlop. Kettős sorban elhelyezkedve lezárták a román székesegyház előtti területet. Mindezt azonban úgy, hogy a volt municípiumi néptanács épülete és a tank között maradt egy tízméteres köz. A Grand szálló előtti teret lezáró épülettömb és a tank között is maradt egy kisebb hézag. Később ezek az üresen, fedezetlenül maradt területek forró pontokká váltak, innen indultak a román támadások! A magyar tüntetők lezárták a főtérre vezető mellékutcák egy részét. A tankok közötti „senki földjén” állandóvá váltak az összecsapások.
Az egyik libánfalvi sebesült elmondta: három autóbusz és sok-sok személygépkocsi érkezett a falujából. Meghúzták a harangokat, megmondták nekik, hogy Marosvásárhelyre kell jönniük! A másik sebesült a pópát hibáztatta, ő húzatta meg a harangokat. Az összecsapások a sötétedés beálltával sem szüneteltek! Molotov-koktélok villogtak a levegőben. Következett egy húszperces kritikus időszak, amikor a román csoport újabb erősítést kapott. Betörtek a magyarok közé, ütöttek, vágtak, ők is kaptak. A magyar tüntetők két vízágyút hoztak, sikerült a két tábor közötti távolságot mintegy 20-25 méterre növelni. A román csoport is próbálkozott a Grand szállóból kihozott vízágyú működtetésével. Ez viszont nem sikerült. Az egykori bolgár kertészek terén az ösz-szecsapásokban két román veszítette életét. Ma görögkeleti stílusú emlékmű figyelmeztet minderre…
Életem legszomorúbb napja állt mögöttem. Soha nem gondoltam, hogy minderre abban a városban kerül sor, amelyet annyira a szívemhez közelállónak éreztem. Alig három hónappal korábban ezen a téren még együtt énekelte a román a magyarral: „Suntem fraţi!” (Testvérek vagyunk!). 1989. december 22-én a hat fiatal halott – négy magyar és két román – hiába ontotta a vérét? A kétnyelvű feliratok, az ideiglenesen összeállított alkalmi pódium eltakarításával a gyanakvás szelleme vált uralkodóvá a két népcsoport között. Pandora szelencéjét valakik kinyitották, s elszabadult belőle a gonoszság szelleme. Jelen voltam Kincses Előd kétségbeesett próbálkozásánál: telefonon hívta Petre Roman miniszterelnököt. A miniszterelnök megígérte: egy fél órán belül a városba érkezik egy ejtőernyős zászlóalj. (Az események szomorú históriájához tartozik, hogy a beígért zászlóalj csak másnap reggel öt óra után érkezett Marosvásárhelyre, amikor már túl késő volt!) Alig álltam a lábamon. A Városházán lerogytam egy székre. Halottfehér voltam. Hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítés. Hazafelé menet csak a költő, Radnóti Miklós szavaival fohászkodhattam: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.