Szerpentin

Az ember megy,
büszke kalap van a fején,
tévedgetett, de hát azért,
gondolja, és megpödri a bajuszát.

Aztán elfárad,
megroggyan a kalapja,
sűrűn törli a homlokát,
nem hitte volna, adta kanyarjai!

A kalapja már szétesett,
a homlokát már meg se törli,
mindenbe beleszédül, de még az úton van,
már csak a lába viszi.

Olykor felér egy-egy tetőre,
csupa por mindene,
ezt is végigcsinálta,
na és.

Fabula az együttélésről

A krokodilokkal szörnyű volt:
mindig megettek egy borjút.
De mikor ők épp elmentek,
egy-két borj úgy is odalett,
mert a vízilóborjak korán halnak.
Csak már nem lehetett másra fogni,
magunk mögé jól eloldalogni,
hogy semmi sem sikerül, mert ők itt vannak.
Milyen súlya van a szavaknak!
Gondolkodtak el mélyen a vízilovak:
nagy fejük volt hozzá elegendő.
No de megadta a Teremtő,
és visszajöttek a krokodilok,
s ezentúl ismét övék a gyilok,
rájuk lehet mindent kenni,
könnyű lenni vagy nem lenni,
visszajöttek már bűnbakék,
az ég lett újra kék.

Fabula a bárányról

Volt egy bárány, olvasta a kiáltványt,
hogy neki át kell ölelni az oroszlánt.
Meg is tette volna ez a bárány,
hiszen kedvenc olvasmánya volt sok kiáltvány,
de mikor még egyszer ránéz a papírra:
ezt a kiáltványt az oroszlán írta!
Nagyon szép kiáltvány volt holott:
megígérte a holdat s a napot,
testvériségről szólt szenvedélyesen,
oly lendülettel: szinte kéjesen,
szeretetről és másról prédikált,
éltette a királynőt s a királyt –
bár itt is volt egy kis szépséghiba:
az oroszlánokhoz szólt ez az ima -,
s a bárány végül mégiscsak úgy döntött:
noha engem a szeretet elöntött,
nem ölelem én meg az oroszlánt,
akárki ír akármilyen kiáltványt –
és csendesen elbúcsúzott az akolból,
mielőtt még a lelkes szerző megorrol.