Tessék kiengedni a reterátra, mondta a gyerek, tán már az F vagy az M betűt tanulták, igen, az M volt, mert ilyesmiket olvastak az ábécéskönyvben: Miki megy, Mimi mos, még ma. Az utolsó padból jelentkezett, meglehet, Jóskának hívták, Grégely Jóskának. Ki kell menjek a reterátra. A tanító néni eltátotta a száját, hova te, kérdezte, mint aki nem hall jól, majd kacagni kezdett. Erre mindenki felvihogott, majd a jókedv valami hihetetlen tombolásra váltott. Térdünk csapkodtuk, hahotáztunk, mint valami vicc poénját, úgy ismételgettük az abban a pillanatban hallott szót. Hova kérezkedik ez az izé, aki már harmadszor mondja, hogy reterát, és mi ez a sosem hallott szó. Józsi pedig egyre vörösebb lett, és ahogy ott állt az utolsó padban, már kilépett, a két padsor között volt, és né, hogy markolássza a fuszujkáját, mondta az egyik a többiből, hirtelen felüvöltött, rögtön utána elbőgte magát. Leguggolt a pad mellé, és sírt, közben a tócsa egyre nagyobb lett a lába alatt. Erre abbamaradt a nevetés, az ablaküvegről épp elszálló légy zümmögését is hallani lehetett. A tanító néni hangja megkeményedett, még mindig nem mondtad el, hogy mi az a reterát. A gyerek pedig nem tudta, hogyan kell illedelmesen megmagyarázni, amit most már mindenki tud a megalázottság örök pillanata után. Egy szót kell csak mondjon, például azt, hogy vécé. Vagy budi, mert akkor még falun laktunk. Nagyapja, mint majd minden nagytata a nagy háborúban harcolt, ő pedig tőle tanulta ezt a sokunknak tényleg szokatlan szót. Ők, a bakák meg a tisztesek jártak a reterátra, ha épp frontvasárnap volt, ami azt jelentette, a csend és a béke illúziója tárult ki fölöttük egy napra. Ha netán tíz évvel idősebbek vagyunk, és ugyanúgy ülünk abban az immár nem tej- és fingszagú osztályteremben, s ha ő nem a reterátra akar menni, mert záróizmai időközben megerősödtek, gond nélkül kibírja szünettől szünetig az ötven percet, jelentkezik, és a nagyapjától tanult másik szót mondja a még mindig fiatal, de kívánatos tanító néninek. Hogy ő most faszolni akar, és készakarva nem toldja meg azzal, hogy gulyást, akkor mi lesz?
Van még egy tanulsága ennek a minden rendű-rangú kiszolgáltatottságunk tükörének. Mi katonanemzet vagyunk, és nemcsak tetteinkben, hanem szóban, pontosabban szóhasználatunkban is. Ezért nem ülünk be kotolni csak a reterátra, ahol a frissen hasított fenyődeszka közelebb hozza az ajtón s a határokon túl kéklő havasokat. Így dagad nemzetivé a példa. Amint a faszolás is több, mint egy ukkmfukk ölelkezés. Mert akkor „konzervát” és kenyeret is osztanak.