Keszthelyi György: Életérzés
Vakolatlan, hatalmas intézetben élek,
villák, kanalak, kötelek, kések
között virrasztok egy rozoga ágyon.
Mint kényszerű dogma, hideg az ebéd,
forró hordóból, zavart körök közül
vallok egy sánta szerelmet,
így lépek eléd.
Mint lázasan vergődő öröklét,
millió riadt, félrevert harang
kiáltása zúgja át a várost.
Pedig hány múzsa ihlető lábközét,
a képzelt forrást, a csodálatost
fogadnám örökbe önzetlenül.
Egyelőre csak olcsó szavakat szórok
szanaszét.