Kölcsön adott sorok: Ady Endre
Omagiul fostului elev / Vén diák üdvözlete
La Zalău să meargă acest cânt
Vesel, ba de jale.
Un fost elev trimite în lacrimi,
La magistrul școlii seculare.
Colegiul secular întinerit
D-atunci, e chipeș.
Doar pe noi ne-a albit timpul,
Distanță, luptă, idei, vin și vers.
Paris mă strigă, cât scriu acest vers,
Fostul tău elev.
Dragul magistru, proful de greacă,
Și azi e blestem încă, cel de grec.
Homer și tragediile grecești
Inima-mi calcă.
Tu vorbești și noi te ascultăm,
Doamne, zei, azi ar fi, parcă.
Dar cerul lui Homer s-a înnorat.
Zei si eroi
Cad neîncetat în inima mea,
Luptându-mă c-un trai de puhoi.
Aner, și andros la genitiv,
Al meu înțelept?
Uitând greaca și vorba de om,
Doar soarta și destinul aștept.
Obrazul, privirea ta cu slavă
Și azi o simte.
Cât m-ai îndemnat, dar bucuria
Nu vine, în nici un chip, la mine.
Frumos e traiul, ai spus veșnic,
Ai vrut: să credem.
Și cât se jucau zâmbete triste,
Forță și crez predicau buzele.
M-a miruit revista ta locală,
Poet am devenit.
După ani, eu, elevul cu vers,
Maestre, ca tine, am îmbătrânit.
Tu stai în față, când nu mai pot,
Ca ostatic ornat,
Cu capul înțelept, ce dacă vrei,
Sau nu vrei, va fi încununat.
Parada așa te prinde: stând prădat.
Roză ai avut:
Ți-a smuls soarta, lașă, greacă.
Așa-i, că mitul merită crezut?
Ș-așa stau eu, ca tine: prădat,
N-am nici suvenir.
Trăim pentru alții, mereu dând:
Așa a dispus asta Zeul-Destin.
Măcar: e verde în jur de Zalău,
Cotlon de pivnițe.
Un pic de bucurie ș-uitare
Va da ălora, cu sorți cumplite.
Totuși, capul tău cu lauri,
Iată, vor slăvi.
Totuși, chiar fără bucurie,
E bine pe enigmă a amăgi.
Și totuși, sunt aici, de împins
Fastuos căruța.
Bunul maestru, mâna ta aș dori,
Slăvind-blestemând, plângând a săruta.
Traducere de Csata Ernő
Zilahra menjen ez a félig-síró,
Félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
Az ősi Schola fő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
Gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
Én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
Ma is átok még az ős görög átok.
Homérosz s felhős görög tragédiák
Vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
Hullnak azóta szívemből szüntelen,
Hogy az élettel küzdök, kergetőzök.
Anér, és andrósz a genitivusa,
Én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiul,
Már csak a sorsot, a végzetet várom.
Arcomon ma is áldott tekintetét
Szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
S hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad.
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
Hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
Öreg mesterem, hozzád-öregedtem.
Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
Mint az élet túsza,
Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
Letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mítoszvilágnak?
És úgy állok én, mint te: lombtalanul
S még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
Így rendelte el ezt a Végzet-Isten.
Nem baj: zöldellnek a zilahi hegyek,
Vidám pince-katlan
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.
És mégis-mégis koszorús fejedet,
Ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
Szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
Ünnep-kocsit tolni
S én jó mesterem, szeretném a kezed
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.