Első pillantásra nemcsak évkönyv, nemcsak civil, hanem alaposabb és fontosabb esemény is a nyomdából nemrégiben kijött Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2018–2019. /Szerkesztette Bodó Barna/.Kiadja a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár, 2019., 500 oldal/ Mint könyvnek becsülhetnénk már rögtön a terjedelmét is, hiszen „vaskos” műről van szó, s feltehetően kevés civil intézmény engedheti meg magának, hogy (akár összevont számként is, de) ekkora kiadvánnyal tartsa fenn önnön léte hivatkozási alapjait. A formalitásokon túl – s mert aligha fogom tudni akár csak „kimásolt” tartalomjegyzékét is adni a teljes műnek, s mert egyes írásokat kiemelnem belőle mindenki más szerzőnek éppenséggel bántó is lehetne – amit mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk, az a folytonosság. Lehetne ez egyetlen páros év kötete, de annál másabb és több is. Másabb nemcsak a tematikus „hívószó” révén, melynek legfőképpen a hagyomány tetszik keretbe foglaló eleme lenni, itt valamiképpen „a közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája” lehetne – ahogyan azt a szerkesztő Bodó Barna fölidézi a konvencionális kereséssel meglelhető Magyar Néprajzi Lexikonból. Csakhogy nem pusztán a múltra emlékeztető, tiszteletben tartandó, „ősi kultúrát” megidéző törekvés az, amit ki is emel, hanem az erre kapcsolható feladat, a felelősség, a következetesség, a tartós értékkövetés, melyeket a kötetsorozat konzekvens formálásával mintegy vállal és ki is nyilvánít.

Sőt, a „kinyilvánítás” mellett/helyett rögtön vitára is késztet: „Tehát a kulcsszavak: a hagyomány a kultúra grammatikája, az emberi közösségek létének feltétele, a társadalmi szokások kialakítása révén szervezi emberi közösségek viselkedését. Röviden: a hagyományok életünk keretét adják. A hagyomány befogad vagy kirekeszt, de megadja létünk szerkezetét. Előír. Megmutatja, mi, a közösség ott, és akkor hogyan éljünk. Ezt nem kapjuk készen, ezt az egyes közösségek alakítják ki, és hagyományozzák át. Voltak korok, de mennyire, nem is olyan régen, amikor az országos politika célja ezzel éppen ellentétes volt. A múltat végképp eltörölni, énekeltették iskolásokkal bő fél évszázada az ország akkori irányítói. Hogy felejtsük el elődeinket, értékeiket – annak fejében, hogy egyszer majd jobb lesz. Jobban fogunk élni, meg szebben. Mikor? – jelentéktelen kérdésként erre nem válaszoltak az illetékesek. A diktatúra célja és eszköze, kiemelni az egyént a biztonságot adó értékek és elfogadott normák világából, mert akkor könny(ebb)en manipulálható. Manipulátorok mindig mindenütt vannak, kérdés csupán, hogy ebből mikor lesz össztársadalmi, minden mást kizáró program. Mi, Európa kevésbé szerencsés felének polgárai 1990-ben ettől a kényszertől szabadultunk meg. Névtelen szerzőnk mit állít? A hagyomány emlékeztet a múltra. Kérdem: valamilyen kulturális jel volna a történelem országútján, mely visszafelé mutat? Miért tenné? A szöveg adta válasz: mert őseink kultúráját tiszteletben kell tartani” (7.-8. old.).

Szerkesztőként, szerzőként, évente több kötet és folyóirat összeállítójaként azt biztosan tudom, hogy előszót írni kínosan nehéz vállalás – hisz respektus, válogatási merészség, érzékenység, összefogó és összefoglaló vagy kiemelő készség is kell ahhoz, ne „le”, hanem „felbecsülés” történjen a kötet szövegei-szerzői felé, egyúttal az Olvasó is képet nyerhessen, egészében, részeiben is arról, amit a könyv kínál. Ezért hát megértően olvasom Bodó sorait… Ugyanakkor „elnagyoltnak” is látom a „névtelen szerzőre” utalást, mely az általánosító gesztussal mintegy „futni hagyja” a nevesíthetőket. Mert nem eggyen, de sokan voltak, kik „újat” akarva rendszerváltások idején és előtt és után is az „általánosban” beszéltek vagy gondolkodtak, s épp az örökség nevesíthetősége kerülte el figyelmüket. De Bodó utal is erre, ám csak hasonlóképp általánosan: „Hiszen éppen az a lényeg, hogy nincsenek azok a messzi ősök és a mai utódok. A múlt, ha hagyományról beszélünk, jelenné válik. Nem felfedezni kell, csak felismerni, az értékekre ráhordott történelmi törmeléket kell eltávolítani. És megismerni, mivel az őseink kultúrája a miénk is – persze a kötelező kiegészítésekkel. Mert arra is választ kell adnia egy létszabályozó keretnek, ami időközben megváltozott, korábban még nem volt, de ma itt van, az új helyzetekre válasz kell, hogy mai életünkbe egykori közösségi értékeink beépülhessenek…” – fogalmaz. S lőn, a „jövőbe emelő hagyományok” is a jelenben élvezhetik állandósultságukat, vagy megújíthatóságukat. Mert e kötetben éppen erre vállalkozik megannyi kiadós írás, emlékeztető gesztus, értő szó és feltáró belátás, melyek valódi, konkrét, tényleges emberektől jönnek, közösségeik képviselőitől, szószólóitól, örökségeik gondnokaitól. Maga Bodó is jelzi: nem fogadható el, hogy csakis a hírneves iskolák építenek közösséget, s csakis a hírneves közösségek válnak alkotó hagyomány részeseivé. Mert hát a hagyomány éppen az, ami közös, „ami a miénk”… „Mert a magyar iskola, a mi iskolánk éppen a hagyományőrzés, a közösségépítés legfontosabb intézménye. Számunkra, nemzeti kisebbségként, a közösségünkhöz tartozás a legfontosabb. Ezt nyújtja, biztosítja számunkra a hagyomány helyes értelmezése és őrzése. Erről kíván erdélyi körképet nyújtani évkönyvünk. Beszélhetnék eredeti szándékainkról és terveinkről, hogy néprajzi szempontból minden fontos témát és minden erdélyi kistájat külön-külön szerettünk volna bemutatni. Nincs értelme, az eredmény – harminc dolgozat – itt van a jelen kötetbe foglalva. Azoknak tartozunk hatalmas köszönettel, akik csupán közösségi elkötelezettségből szövegeiket megírták, esetenként az illusztrációt is mellé rendelték – és közlésre átengedték…” (8. old.).

A kötet írásaiból persze kiderül: senki sem tartozik mélyebb köszönettel a megőrzőknek, hisz ez oly annyira közös feladat, hogy a tájház, faluház, bútorfestés, turizmus, falutörténetek, kézművesség, pásztorkodás, nyelvi hagyomány, vendéglátás, néptánc-oktatás, médiumok és még sok minden más együttes örökségesítése az, ami fenntartja magát a jövőbe átvihető hagyományokat, s nemcsak egyetlen személy vagy szokás. Mindennek közege, „kerete”, intézménye a helyi közösség, mely forrásoktól is függetlenül „a helyi kultúráról alkotott szemlélet” révén válik kollektív főszereplővé. Sőt, kutathatóvá is csak így. „Talán a kötetbe foglalt kutatásról kellene még röviden írni. Azt vizsgáltuk az erdélyi megyék kulturális központjainak eljuttatott kérdőívek segítségével, hogy a hagyományőrzés területén milyen a viszony a megyei szakintézmény és az illető térség civil szervezetei között. Tizenhat megyéből tíz kulturális központ válaszolt. Az a benyomásunk, hogy a megyei szakintézmények vezetői formai módon viszonyultak a felkéréshez. Ennek ellenére nekik is köszönet, hiszen kutatásunkkal kiléptünk az intézményi kapcsolatok komfortzónájából, hasonló kutatásról nincs tudomásunk. Évkönyvünket, a korábbi kötetekhez hasonlóan, adatbázis zárja. Több száz szervezetet vettünk lajstromba, hatalmas a szám. És nem teljes a lista, mert soha nem az. Ezért köszönjük meg előre is a segítő szándékot, vonatkozzon az itt közölt jegyzék hiányzó adataira vagy a listánkon nem szerepelő együttesekre-szervezetekre” (9. old.).

A Bodó által címül választott Jövőbe emelő hagyományok mintegy fölvezetik a könyv örökség-elméleti és hagyománytartási keret-képzetét a tájegységi „divatok”, örökségek, hagyatékok, élő népszokások és túlélő rítusok körében mérvadó tudományos (egyben közgondolkodási, sőt politikatörténeti, intézménytörténeti és helyi históriai) részkérdések felé. Pozsony Ferenc a Hagyomány, örökség, érték és hungarikum címmel azt a folyamatot emeli előtérbe, amely a helyit, a közösségit, a túlélőt és fenntarthatót állítja történeti kontrasztba az ezekkel mindenben ellenkezően eljáró „hivatalossági” struktúrával. /De mert egy struktúra nem tud „eljárni”, csak eljárandani valamiképp, még adekvát asszociációkat is beemel írásába (11.28. old.). S nem mert „neve” volna a felépítménynek – amúgy van is, a dicső szocializmus a hagyománytalanság fennen hirdetője –, hanem mert mindez sosem független időtől és tértől, örökségtől és megőrzéstől/. Pozsony úgy látja: »Az európai és a magyar elit a 18. század végétől kezdődően tudatosan foglalkozott a modern polgári nemzetállamok létrehozásával, a nemzeti kultúrák, történelmek, nyelvek, identitások megszerkesztésével, valamint sajátos intézményrendszerük kiépítésével. Különösen Kelet-Európában, ahol megkésett a nemzetállamok létrehozása, „nagy hagyományok” hiányában az értelmiségiek hangsúlyos, kiemelt szerepet tulajdonítottak a falusias tradícióknak a nemzeti kultúrák megalkotásában. Úgy vélték, hogy a néphagyományok egy-egy etnikai, nemzeti közösség kultúrájának magjához tartoznak, annak egyediségét hordozzák és fejezik ki (Hofer 1989, Hofer 1991). A polgári nemzetépítés romantikus korszakában, a hosszú 19. században rendre kezdték kiépíteni azokat az intézményeket (pl. múzeumokat, társaságokat, szakfolyóiratokat, tanszékeket), melyek a falun élő, földműves közösségek sajátos kulturális elemeit összegyűjtötték, megőrizték, feldolgozták, értelmezték és reprezentálták. Abban a korszakban épült ki a magyar népiskolai és múzeumi hálózat, valamint a műemlékvédelem sajátos intézményrendszere…« (11. old.). S ezek után folytatja a kutatók fogalmaival, a néprajztudomány tradíció- és örökség-normáival, a modernizáció, majd a globalizáció és az amerikanizálódás makrofolyamataival, melyek „a hagyomány mint jelenben élő múlt” européer felfogását a praktikus haszonvétel oldaláról mint „elmaradást” rögzítették számos társadalmi tudatban és követőiben. »Az európai és a magyar etnográfia, kultúrakutatás sokszor használt, etnicizált kulcsfogalma a tradíció. Keszeg Vilmos emelte ki, hogy a huszadik század során Európában alapvetően három paradigma mentén értelmezték a hagyományt. Egyesek kulturális kontextusa (tipológia, elterjedtség, morfológia, struktúra, funkció és történeti aspektusai), mások szociológiai szempontok (alkalmazásának eszközei, attitűdjei), valamint patrimonizálása alapján vizsgálták. Továbbá kihangsúlyozta, hogy nem szabad csak a múltból átvett, megkövesedett, reliktumelemekre vonatkoztatnunk, amikor a mindennapok során folyamatosan átveszünk különböző csatornákon és módon számos tárgyat, információt, gyakorlatot, mentalitást és attitűdöt. „A hagyomány tehát 1. közösséget formál, 2. emlékezetet termel, és 3. biografikus funkcióval rendelkezik” (Keszeg 2014, idézi Vajda 2016). Mindazokat a kulturális elemeket, folyamatokat foglalja magába, melyek hosszú távon biztosítják egy-egy lokális, regionális, társadalmi, etnikai, nemzeti csoport, közösség kultúrájának folyamatosságát és működését. Tartalmazza mindazt, amit a múlt, az idősebb nemzedék szervesen vagy organizált formában átad a jelennek, a jövőnek, vagyis a fiatalabb generáció tagjainak. A tradíciók rendszerint az egymást követő nemzedékek szoros kapcsolatára épülnek, azt erősítik, és azt reprezentálják (Shils 1987:30). A hagyományok működése nem kimerevített, hanem dinamikus folyamat és jelenség, tehát a kulturális elemek nemzedékről nemzedékre történő átörökítése során…« egy sor olyan elem épül ki, melyek révén »a tradíciók alapvető funkciója az, hogy az egyént, csoportját vagy egész közösségét olyan konkrét információkkal, utasításokkal, szövegekkel és cselekvési mintákkal látja el, melyeknek ismerete biztonságot nyújt nemcsak az egyénnek, hanem közösségének is. A hagyományok működése közben számtalan tárgyat, szöveget, eszmét, szimbólumot, képet, intézményt és cselekvési mintát veszünk át az előttünk járó generációtól. Az elődeinktől szocializációnk során fokozatosan átvett, megismert modellek nemcsak az egyéneknek, hanem közösségeiknek is folytonosságot, biztonságot és egyensúlyállapotot nyújtanak. „A hagyomány – a jelenben élő múlt, amely legalább annyira a jelen része, mint bármilyen újdonság” (Shils 1987:32). A legújabb antropológiai stúdiumok a tradíciók működését elsősorban kommunikációelméleti kontextusban vizsgálják (Assman 1999). Voigt Vilmos mutatott rá, hogy az emlékezés és az emlékezet olyan komplex jelenség, melynek számos pszichológiai, történeti és társadalmi vetülete is van. „A kultúra egyáltalán nem működik múltja nélkül, és az erre való kulturális emlékezést közismert módon tradíciónak szoktuk nevezni. Az erre való közvetlen utalást, ráhatást, olykor egész egyszerűen a parancsokat nevezhetjük emlékeztetésnek, azt jelölve ezzel a műveltető megnevezéssel, hogy itt emlékek kreálását, generálását, megőrzését igényeljük”« – írja átfogó tudománytörténeti körvonalakkal (12-13.).

S anélkül, hogy a kötet további közel ötszáz oldalát tovább citálgatnánk, érdemes arra utalni, amit itt Pozsony írása bőségesen kibont: az európai (angolszász) gondolkodási- és értékhagyományt, mely a tradícióban is megnevez ún. „kis- és nagyhagyományt”. »A nagyhagyományt az iskolákban vagy a templomokban ápolják, a kishagyomány az írástudatlanok falusi közösségeinek világában jön létre és marad fenn […] A két hagyomány kölcsönhatásban áll egymással. A nagyhagyomány és a kishagyomány régóta hatással van egymásra, és ez a jövőben sem lesz másképp […] Az elbeszélő költészet legjelentősebb művei mindig is az általánosan elterjedt mesemondás elemeiből nőttek ki, és mindig vissza is kerültek a parasztsághoz, amely a maga ízlésére formálva beépítette azokat a helyi kultúrába” (Burke 1991:40)…« (idézi Pozsony 13. old.).

Amit tehát Pozsony, s a könyv további szerzői is elsődlegesnek tartanak, az ebből mint örökségből származó írásbeliség kultúrája, az elitek és a környezetükhöz kapcsolódó elfogadott kultúra, szövegek, képek, normák, gyakorlatok, szokások, erkölcsi és viselkedési minták hagyatéka, továbbá a „falun vagy a városon élők (földművesek és kézművesek) népi kultúrája. Szintén ő emelte ki, hogy fokozatosan kibontakozott egy olyan közkultúra (farsang, karácsony, pünkösd, bolondok ünnepe stb.) is, melyre nagy hatást gyakoroltak az alsóbb és az elit néprétegek között mozgó tanítók, szerzetesek és papok” (Burke 1991), valamint a divatok, értékrendek, normák követésének intézményes és közösségi formái. S ezeken belül keletkezik önálló tartomány a hungarikumok többletével, értéknövelő tényleges és szimbolikus szerepével is.

Bodó Barna szerkesztői előszava tehát a maga szuverén képletével harmóniában áll Pozsony Ferenc elméleti-történeti alapvetésével, melyet azután a „Hagyományaink – őrizni, ápolni, megélni” fejezet írásai követnek (29-206. old.), majd a „Tájegységek, kistérségek hagyományápolása” fejezet következik helyi interpretációkkal (213-416. old.), hogy majd a harmadik fejezet magát a hagyomány-kutatást idézze meg: Brînzan-Antal Krisztina: A megyei kulturális központok szerepe a magyar közösség hagyományos kultúrájának megőrzésében és terjesztésében című kutatási tanulmányával. A kötet az aktuális adatbázissal egészül ki (431-498. old.), végére szerzői névsor kerül.

A kötet nem első és egyetlen, nem első összefoglaló, hanem a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége támogatásával megjelenő kiadványok egyike, sok éve kitartóan napvilágot látó eredménye (Bemutatójával itt ismerkedhet meg az Olvasó: https://www.youtube.com/watch?v=vmf2BZbiAVE) Annak bizonyságául is, hogy erdélyi civil kurázsi van, marad, közösségi és örökségi tartalma pedig ugyancsak konstans értéke. Egyúttal pedig annak térségi képe, miképpen egzisztál ez a hagyomány-követés a maga hungarikum-mivoltában…

Forrás: Periszkóp portál