Még kollektivizálás előtt történt, hogy Rózsa nevű kancánk „vemhesnek találtatott”. Nem lett volna ebben semmi kivetnivaló, de a nevezett hölgyet soha senki nem látta párosodni, sőt még csődörök közelében sem forgolódni, így aztán apám el sem hitte áldott állapotát, amíg maga az orvos rá nem bólintott a helyzetre.
Erre aztán apám akkorát kacagott, hogy Rózsa ijedtében felágaskodott és patáival a levegőben kalimpált.
– Hát akkor ez is úgy járt, mint Szűz Mária, megszállta a szentlélek! – mondta apám és még sokáig nevetgélt magában.
Én akkor úgy ötéves-forma lehettem, nagyanyám már mesélt egyet s mást a szűzanyáról. Így aztán fel nem foghattam, mit lehet azon a szentéletű asszonyon akkorákat nevetni, mikor a nagyanyám, mindig a legnagyobb tisztelettel és áhítattal ejtette ki a nevét. De miután megtudtam, hogy Rózsa csikót vár, amikor csak tehettem, hátrasomfordáltam és bekukkantottam az istállóba, lám, jön-e már Jézuska. Mert ha egyszer van Szűz Mária lovunk, akkor még az ötéves gyermeklogika szerint is előbb-utóbb meg kell érkeznie a csikó-Jézusnak.
Na jó, lehet ez nem is annyira a saját következtetésem volt, mint inkább a nagyanyám „tanfolyamának” az eredménye, ugyanis lefekvés előtt, minden este felolvasott nekem egy-egy passzust a szent könyvből.
Egyszer nagyon korán ébredtem, csorgott homlokomról a verejték, holmi félelmetes szörnyekkel álmodtam. Nem is tudtam többé elaludni, így aztán kilopakodtam az istállóba, megnézni a Rózsát. Már éppen virradt, s ahogy kinyitottam az ajtót, egy nagy fekete kupacot látok a hídláson s körben a szalma csupa vér volt. Úgy megijedtem, hogy sikítva rohantam be az házba, s felvertem a szüleimet:
– Megjött Jézuska! Megjött Jézuska!
Apám kiugrott az ágyból s csak úgy, jégergatyában hátrairamodott az istállóba.
– Hát mond valamit a gyerek – mutatta anyámnak a fehér keresztet az ébenfekete csikó homlokán, de ezúttal már nem kacagott. Sőt, nekem úgy tűnt, amint ott állt csípőre tett kézzel és nézte a két állatot, mintha sötét árnyék borult volna az arcára.
A baj csak másnap kezdődött, amikor a csikó szopni akart, de Rózsának nem volt egy csöpp teje sem. Nagyanyám nyugtatgatta a szüleimet: fiatal az állat, első ellés, majd csak megjön a teje is. Még a javasasszonyt is elhívták, nézné meg, mi baja a kancának, de az csak tapogatta a hasát, járt körbe-karikába és cöccögött. Aztán kimondta a szentenciát: „Ennek a kancának soha nem lesz teje. Nem is tudom, hogy maradhatott vemhesen, hiszen belül tisztára üres.”
Na, de mi legyen Jézuskával? Anyám egy darabig frissen fejt tehéntejjel etette, de a csikó gyomormenést kapott tőle. Valaki azt tanácsolta, hígítsa a tejet köménymag-főzettel. Anyám azt is kipróbálta, de a csikó egyre véznább és gyámoltalanabb lett. Végül már fel sem tudott állni a hidlásról. Ha senki sem látott, odatérdepeltem melléje, átfogtam a nyakát és keservesen sírtam. Akkor még semmit sem tudtam a halálról, de nagyon sajnáltam a szenvedő kis állatot.
Egyik reggel, amikor kimentem az istállóba, hát se ló, se csikó. Aztán láttam, hogy apám sincs már otthon. Csak dél felé érkezett meg Rózsával és az üres szekérrel. Kérdeztem, hol van Jézuska?
Apám úgy tett, mintha idegesítené, hogy zaklatom. Valamit babrált a ló szerszámain úgy, hogy hátat fordíthasson nekem, és nagyon furcsa hangon válaszolt:
– Hol van, hol van… hát hol lehet egy Jézus? Feltámadott. Úgy látszik, semmit sem jegyeztél meg abból az okos könyvből, amit már agyonforgattatok a nagyanyáddal.