Az én emberem

— Ha ketten vagyunk — mint most is —, az én emberem jó nagyokat hallgat. Mit is mondhatna nekem az én emberem, hogy valami új legyen benne annyi sok esztendő után? Az első világháborút jó aprólékosan elmondta még a két világháború közötti években, amikor fiatalok voltunk, s valósággal lestük egymás szavait és tetteit. A második világháborút még ma is elkezdi mesélni olykor, poharazgatások idején, ha öreg barátaival találkozik, s véletlenül nekifognak az emlékezésnek. Ha én is jelen vagyok, időnként rám néz, s valósággal kérdezi a szemével:
— Te asszony, úgy mondom-é, mint máskor?
Én pedig csak bólingatok:
— Úgy mondod, úgy. S ha nem is éppen úgy, nem számít az sem. Azt hiszem, az én emberemmel annyi minden megesett már, hogy az emlékezéseit kellőképpen ki sem lehet színezni. Vagyis az ő élete tarkább volt sokkal, mint amilyen az emlékezése…
— A mi együttlétünk immár akkor a legbeszédesebb, amikor megállunk valamilyen ünnepélyes pillanatban, s én a vállára teszem a kezem. Az én emberem ilyenkor nem tudja egészen elrejteni a mosolyát a bajusza alatt. Nekem pedig olyan bolondos dolgok futnak végig az eszemben, hogy például boldog velem — most is — az én emberem…

Fotó Elekes Károly

Forrás: Új Élet, 1978/6. szám