A sok régi könyv olvasása kimerítette a szemem. Egyik reggel arra ébredtem, teljesen be van dagadva. El is utaztam Vásárhelyre, a patikába, hogy valami orvosságot vegyek.
Mondom a patikusnőnek, szemcseppért jöttem. Azt kérdi a patikusnő, mire kell nekem a szemcsepp. Mondom a patikusnőnek, a szememre kellene, tessék nézni, már csak egy csepp a szemem. Be van dagadva, s még fáj is. Azt kérdi a patikusnő, mitől dagadt így be a szemem, megütöttem-e, vagy a sok nézéstől van az a bedagadás, hogy csak egy csepp a szemem. Mondom, a sok nézéstől van. Megviselte a szememet a sok nézés. És mit szoktam nézni, úgy általában, hogy úgy kifárasztom a szemem, kérdi a patikusnő. Mondom, úgy általában a házakat nézegetem, az utcán járó népeket, elmenő buszokat, galambokat, mikor mi kerül elém séta közben. Na, igen, még a virágokat is szoktam nézegetni. És sokat olvasok mostanában. Különösen régi könyveket.
És tévét nem nézek soha, kérdi a patikusnő. Mondom, azt nem, mert engem csak földrengések és árvizek érdekelnek. Azok pedig nem mindennapos jelenségek. Jól teszem, ha nem nézem a tévét, mondja a patikusnő. A tévé nem való az én bedagadt szememnek. De vigyázzak a házakra, az utcán járó népekre s a virágokra is. Mert például a piros szín valósággal idegesíti az ember szemét, ugye, azok a spanyol bikák is attól lesznek idegesek, a piros színtől. És ugye, vannak piros színű házak, buszok és viseletek is. Ha effélét látok, fordítsam el a fejem. Még a lányok fodros szoknyájára, s a hajukba tűzött bokrétára se nézzek. Semmire, ami egyszer piros. A galambokra nézhetek nyugodtan. Mert azok szürkék. És mindenre, ami egyszer zöld. A zöld szín megnyugtatja a szemet. És persze, az a szemcsepp is jót tesz, amit most ő ad nekem. Csak szíveskedjek betartani, amit a színekről mondott.
Az esettel kapcsolatban csak megemlítem, hogy beszélgetésünket nagy figyelemmel hallgatta végig a patika őriző embere. És követte minden lépésemet, amíg a szemcseppel a pénztárig mentem, s annak árát kifizettem. Szép, fehér köpenyben állt ott az őriző ember, s hogy nagyon vigyáz mindenre, azt a bedagadt szememmel is észrevettem. Gondoltam, nem megyek ki szótlanul, mondom ennek az őriző embernek, sok a rabló manapság mindenfelé… Ezek képesek elcsenni a szemcseppet is, ha nem tetszik vigyázni…
Maga szokta nézni a tévét uram? – kérdezte ez az őriző ember. Mondom, nem szoktam, az nekem szigorúan meg van tiltva. Mert be van dagadva a szemem. Nem tetszett hallani, mit mondott nekem az imént a patikusnő? Hogy ne nézzek tévét. Nem tetszett hallani? Látszik, hogy nem nézi a tévét uram, mondta az őriző ember. Van magának fogalma, micsoda tolvajlás folyik? Miféle beszéd az, hogy ezek képesek elcsenni a szemcseppet is? Itt nem csak szemcsepp van, hanem krémek, sprék, drága illatok, azt hiszi, szemcseppből áll a világ?
Mondom ennek az őriző embernek, én nem hiszem azt, hogy csak szemcseppből áll a világ, de mégis úgy gondolom, azért a rablók szeme is be tud gyulladni. És olykor szükségük lehet egy kis szemcseppre. Nekik sem könnyű. Sokat kell nézni, figyelni, hogy kilessék, miképpen lehet lopni, rabolni. Különösen, ha ilyen tisztességes őrrel van dolguk. Mert én innen egy árva szemcseppet nem tudnék kivinni anélkül, hogy ő észre ne venné. Még szerencse, hogy nem nézek tévét, így azt sem tudom, hány rabló lehet itt, a környéken. Sokan lehetnek. Mert az Ali Babában is voltak vagy negyvenen, ha jól emlékszem… Azóta pedig meg is sokasodhattak, ha már a tévébe is jut belőlük…
Úgy jövök ki a patikából, vigyázva a lépcsőnél, orra ne essem. Még el is törhetem a szemcseppes üveget. Csak a lábam elé nézek, nehogy valahol, valami pirosra tévedjen a szemem. És az jut eszembe, hogy azok a spanyol bikák is attól lesznek idegesek, a piros színtől. Aztán elgondolom, ennek az éber patikaőrnek sem lehet már nyugalma miattam. Hátha épp én vagyok a negyvenegyedik rabló…