Centenárium

Holnap leborulok, mint a szivarvég,
siratom a magam sohanemvoltját,
hogy nem nyaldos már a világ tengere,
új himnuszokat énekelek, mit nekem Kölcsey immár,
ismeretlen arcok dalát dúdolom fogcsikorgatva,
jaj, szegény életem, mindenem hiába, parázslok magamban,
csak annak örülök, hogy ezen mindig elbúsulhatok,
most aztán még jobban, már meg is mondja valaki, mit tegyek,
szerethetem érdek nélkül, küldhetek kokit a születésnapjára,
örülhetek, hogy nem vagyok egyedül, utat mutatnak feléd,
úgy vágyom reád, százszorszép égi panaszság!

Hallom Amerika dalát

Hallom Amerika dalát, hallom sokféle énekét,
rendőrök és tüntetők, fegyveresek és áldozatok üvöltik,
betört kirakatüvegek recsegnek, könnygáz sziszeg,
„nem kapok levegőt”, hörgi egy sebesült gospel,
fájdalom sikolt a Kék rapszódiában, szteppel a szégyen,
a nyomorral mindenki bármit megtehet bárhol,
a tömeg tapos, tipor, téved és kezdi elölről,
üvegcserepekkel kidíszített utcai zsoltár,
tanácstalan erő és ettől aztán végleg megőrül,
nem mindenki gyilkol örömmel, ez azért mégis,
nézhetünk tán még sokáig a Szabadság szoborra,
óceáninnen és túl is hallatszik minden,
a költő csak hallja és írja, de nem mindig érti,
a ködben nem látja, közeleg-e a remény.