Zilahi Nono bemutatkozik a Káfé Főnixben
„Kolozsváron élő, hivatásos képzőművész és feltörekvő versíró vagyok.
Antológiákban, helyi lapokban már publikálták írásaimat, de a világhálón is olvashatóak verseim.
Számomra az írás az önkifejezés eszköze, létfontosságú ténykedésként definiálnám, melynek forrása a konstruktív pesszimizmus.
Verseimet az archaizmusok, de főként a neologizmusok fokozott használata jellemzi.
Támogatom és szükségszerűnek tartom a nyelvújítást, nyelvreformálást, mert úgy vélem, hogy a nyelvfejlődés szerves részét képezik.” (A szerző bemutatkozó leveléből)
AD INFINITUM MEMENTO MORI
Passzív polaritású mélabús szemed
lagunáján a becsvágy fodrokat nem bőszít,
s mint feketeajkú kagyló irizáló gyöngynek
menedék… éppúgy hangának az izolált kőszirt.
Míg én az önkívületbe ejtő csendbe’
létezésem határait feszegetem.
Nyakékem a magány szegecses, fojtó nyakörve,
hordom,- mint tetemvázamon a húsom,- szüntelen.
A nihil sliffere alá rejtem lényem,
szólóban, perisztaltikusan vonaglok
és beleringatom magam álmába a végnek…
áldatlan gúzs e korság, hogy magam túsza vagyok.
Bús percek közt sínylődve telnek el órák;
gáttalan posványba abszorbál az idő,
oly’ átokverte e hitvány, offenzív valóság,
hogy meghalnom korai, szeretnem viszont késő.
MINÓTAUROSZ
Riadt a szemed és rémülten tekint rám,
arcvonásaidba vésődött a félelem,
mosolyod lekopott, soh’sem volt igaz… tán,
s magány-labirintusban tenged át életed.
Furmányos képed, de mit számít a küllem,
ha a lelked makulátlan, és nem törmelék.
Szenvedő alany vagy sorstól száműzötten,
s vágyaidat eltemette sínylődésed rég.
A szövevényes múltad útvesztőjében
ígéretes, jobb jövőre kiutat nem lelsz,
éneddel antibiózisba kerülve,
agóniát-tagadó életjelet színlelsz.
S bár világtól rejtőzöl, ismerlek, hiszen
ahogyan fikszírozlak hosszan, álmatlanul,
a tükör mögötti tag nem is idegen,
Mert az idegen: én vagyok,
én: a Minotaur.
MARCANGOLÓ PREMA
Thoraxom már szerelmed hűlt helye,
bár gyötrő óhaja kísértget, fojt,
mert megálmodtalak magamnak téged
a káma áldatlan éjeket olt.
Kerestem,- akár vergődő lepke
tömény petrichortól kéjittasan,-
tested, a megérlelődött tölgyem,
melyben örökbús koporsóm fogan.
Csak úgy szerettél, mint temetetlen
holtszavút vad keselyű szeretne,
e gólem-centrikus világképben
éltető húsomból tort rendezve.
DE
keserű, áporodott véredbe
fúltál, mert orv keselyű az élet;
S én már vágyaim ellen fölvértezve
szerelmet csak másoknak remélek.
Pusztai Péter rajza
2020. június 4. 19:24
Nagyon erősen megszólítóak ezek a megszólalásaid ! Nagyon erősek ! És megszólítóak !