1.

(Sz. Kolozsvár, 1951. március 11. – Budapest, 1999. március 7.) erdélyi magyar költő, író, grafikus. Szülővárosában érettségizett, utána a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett. Rajztanár volt Kolozsváron, Călăraşiban, majd Gyulakután. 1990-től Magyarországon élt, ahol újságíróként és parlamenti tudósítóként dolgozott, illetve karikatúrái jelentek meg különböző lapokban. Művei: Negyedik kívánság (versek, Kriterion, Bukarest, 1979); Incidens (versek, Kriterion, Bukarest, 1982); A ház (novellák, Dacia, Kolozsvár, 1983); Ég veled, pokol leánya (novellák, Kriterion, Bukarest, 1985).

2.

Verseiből:

In memoriam

a rojtos kendő csak anyádé
csizmát is visel csak a dádé
uramisten hát mi van rajt – ó
jég hátán is megél a rajkó
minekutána és evégett
szereti csak a nemzetséget
(emlékezzetek fűrefára
vitéz józsef attilára)

Miért nem repülnek nálunk a majmok?

és puszta lesz itt minden város
irigy sóskafák megremegnek
ha érdemes lesz visszatérünk
nevezzük ezt honszerelemnek

pirulj s fogadj be levegőég
kis égi ródli csúszkálj benne
kis égi ródlin sok kismajom
istenke ez is beh szép lenne

tágul rózsaszín horizontunk;
csoda ez vagy igazság vagy mi
kollégák minek magyarázzam
szóval kár volna abbahagyni

Tervezet

1§. Ha minden manó összefogna
s jutnának manó-uralomra:
örülnének az emberek.

2§. Minden sóbányánk övék lenne,
minden erdőnk s a vadak benne
és eltörölnők a telet.

3§. Most is három vaddisznót öltünk;
vadkolbászunk és vadtöpörtyünk
megosztjuk velük. Igazán!

4§. A laklit emberszámba vesszük,
a kisebbeket kinevezzük
vicemanónak is. Talán.

5§. Örülnek majd az emberek
Remek.

További versek a Költők az árnyékos oldalról c. portálon

3.

Részlet egy esszéből:

„…Költő volt, a javából. A 70-es esztendők közepére összesereglett és eléggé sajátos arculattal bíró »harmadik Forrás-nemzedékhez« tartozott, Adonyi Nagy Mária, Bágyoni Szabó István, Gittai István, Markó Béla, Pethő László, Sütő István, Szőcs Géza kortársaként. (E rajzáshoz korábban jelentkező kollégákat is oda sorol az irodalomtörténet, így Bogdán Lászlót, Ferencz S. Istvánt, Egyed Pétert –, de ehhez fejlődött fel a kötethez később jutott Ágoston Vilmos, Boér Géza, Bréda Ferenc, Cselényi Béla vagy Egyed Emese is.) El kell mondanunk, hogy ennek a nemzedéknek a tagjait – az egy részünket útjára indító antológián kívül (Varázslataink,1974) –talán csak a formával és renddel (!) való hadakozás újabb lehetőségeinek a megtalálása köti össze.
Tettük ezt, ahogy tudtuk, ki-ki a maga helyén és a maga módján. Miközben azt kellett tapasztalnunk, hogy a román nemzeti-kommunista hatalom nemzetiségellenes kultúrpolitikája támadásba lendül minden vonalon: egyetemeink, középiskoláink után lapjaink, könyvkiadóink, művelődési fórumaink lehetetlenné tevésével, teljes kiszorításával!
Három évtized távolából látva látszik – és a Palotás életművére visszatekintőben megerősíti a gondolatot –, hogy az előttük járó két Forrás-nemzedék esztétikai-etikai értékei nélkül még az újabban kirajzók legjobbjainak sem sikerült volna a hátrányból versekben, könyvekben, magatartásban jelentkező »előnyt kovácsolni«.
Palotás grafikusnak indult, de vonalainak cikázását, bátor némaságát idővel versei, novellái vették át. Költő, író volt, a javából. Első írásai már kész, teljes költői arzenállal bíró művészt sejtettek. Aztán érkeztek a kötetei is: 1979-ben a Negyedik kívánság, 1982-ben az Incidens – ezek verseket tartalmaznak, majd közvetlen utánuk rövidprózái: A ház (1983); Ég veled, pokol leánya (1985).A szinte lehetetlent: a tökéletes, árnyék-mentes szabadságot célozta meg. Van valami tizenéves szemtelenség, odamutogatás még a barátai felé is abban, ahogyan Bűnbeesés után című négysorosában mindezt kimondja:

Ide süssetek,
halk szavú vagányok:
fényes nappal
árnyék nélkül járok.

Hogy mennyire sikerült neki az „árnyéktalanság”? Bajor Andortól tudom, hogy a szerkesztőségekben álláshoz nem jutó Palotás számára több alkalommal maga járt ki emberhez méltó „posztot”, amit azonban költő barátunk egyszerűen visszautasított, mondván: portásnak szegődött már el egy közeli vállalathoz! (Akár innen, e groteszk helyzetből is inspirálódhatott Vásárhelyi Géza – a másik korán eltávozott hatalmas költőtehetség –, amikor egyik Palotás-kötetről szóló recenziójában ezt kérdezi: vajon Palotás „meddig anteportas”?… azaz: meddig kell még a kapukat döngető ifjú tehetségnek az elismerést adományozók portája előtt ácsorognia?) (Részlet Bágyoni Szabó István esszéjéből * Forrás: Költők az árnyékos oldalról)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ