Játszóterek

E sorokat most tekintsék fölhívásnak vagy meghívónak. Elfogadása nem jár semmiféle különös fáradozással, sem ceremóniával. Annyi az egész, hogy ezennel meghívom önöket a játszóterekre. Arra a játszótérre, amely önökhöz a legközelebb van. Mindegy, hogy mely városban vagy faluban, csak játszótér legyen. Csak gyermekek legyenek rajta.
Meghívásom nincs dátumhoz kötve. Válasszanak ki például egy napfényes vasárnapot a tavaszból, vagy egy szép délutánt, mindegy. Tehát sétáljanak végig egy játszótéren, őgyelegjenek a gyermekek között, vagy helyezzék kényelembe magukat egy padon. Az a fontos, hogy fedezzék föl a gyermekeket. Persze, nem csak úgy, általában, hiszen úgy általában mindenki jár gyermekek között.
Arra gondolok, hogy érdemes minden gyermeket külön-külön szemügyre venni. Megfigyelni a mozdulatait, a gesztusait, amiképpen a fényképészek, a fotóriporterek szokták. Azt például, hogy miként csücsöríti a száját eg gyermek, amikor elfúj egy madártollat, vagy hogyan rugaszkodik neki egy labdának, ha messzire akarja rúgni. Nem folytatom: a gyermeki mozdulatok kimeríthetetlenek.
Nem is fontos, hogy számba vegyük a gyermeki mozdulatok sokaságát és sokféleségét, hiszen azt vesszük észre, hogy ezek a mozdulatok egyetlen dologban szinte azonosak. Mégpedig abban, hogy őszinték. Ha pedig ezt észrevesszük, s megcsodáltuk, már ezért is érdemes volt fölkeresni a játszótereket.
Hiszem ugyanis, hogy vannak felnőttek, akik a gyermekeket nem csupán a fiatalságukért, hanem őszinteségükért, igaz mozdulataikért is megcsodálhatják.

Fotó: Constantin Mihu

Forrás: Új Élet, 1978/7. szám