Máskor örültem, ha a „jegyzetnapomra”, csütörtökre fontos, megkerülhetetlenül aktuális téma adódott – a mai túl kerek, százéves évfordulón nem örültem. Rám esett Trianon… Ránk estek országaink eltérő előjelű megemlékezései. Egyszerre esett ránk a gyász, a bánat és a nemzeti összetartozás egyfelől, az örömünnep, a vae victis! és a kegyeletsértés másfelől.

A lapban, amelynél dolgoztam, tíz évvel ezelőtt is rám hárult a feladat, hogy a békediktátum évfordulójáról vezércikket írjak. Mi volt – mi lesz? a címe, és így kezdődik: „Trianonra méltóképpen és méltóságban emlékezett meg a magyar nemzet, a környező országokból érkező egyes reagálások pedig azt bizonyítják ismételten, hogy a vesztes – ha a traumát kellően nem tudta is feldolgozni – tisztább lélekkel állhat a történelem színe előtt, mint a kilencven évvel ezelőtti döntés haszonélvezői.”

Most azzal kell kezdenem, hogy idén másképp van minden, mint bármikor ezelőtt. Már Trianon sem a régi, mást mond nekünk, és másképpen kell írni róla. Teljesen megváltozott a világ, a nemzetek közötti és a nemzeteken belüli megosztottság és gondok is gyökeresen másak. Igaz, akkor is gazdasági válság volt, de most még keményebbnek nézünk elébe. Egyre súlyosbodó klímaváltozás földtörténeti korát éljük, és sok jóra nem számíthatunk. Most egy parány nem-is-élőlény nem egészen fél év alatt teljesen megváltoztatta a világot, romokba döntötte az egészségvédelmet, az oktatást, a sportéletet, a szokásainkat, a lelkünket. Most a világ első nagyhatalma városaiban megjósolhatatlan kimenetelű zavargások hullámzanak. Világszerte milliószámra válnak emberek egyik napról a másikra koldusszegénnyé.

Mindezek mellett Magyarországon demokrácia-deficit, tekintélyuralmi rendszer alakult ki, a nemzet gyökeresen megosztott, tombol a gyűlölködés. Románia pedig a sokoldalú káosz, az ünnepélyes inkompetencia és a titkosszolgálatok ellenőrizhetetlen teljhatalmának országa, amelyben az államelnök élesztgeti a lábszagú nacionalizmust. A kettő között állunk mi.

Mit lehet ezen a napon egyebet, nem mindennapit mondani? Különösen ha legkiválóbb kortárs bölcsészeink egyike, Tamás Gáspár Miklós azzal a címmel közöl megrázó esszét az Élet és Irodalomban, hogy Miért ne írjunk Trianonról…

TGM azokat a múlt század eleji „magyar okokat” sorolja és elemzi, amelyek az ország kétharmadának elvesztéséhez vezettek, és nem fél párhuzamot vonni azok között és a mai „magyar okok” között. Mert sem a gyász, sem a megemlékezés, de még a nemzeti összetartozás sem ér semmit, ha nem vonjuk le a száz évvel ezelőtt objektíve történtekből a mának szóló tanulságokat.

Következzék néhány idézet, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt az írást el kell olvasni!

„A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül. Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. szélesebb közvéleményt ne is említsük.”

„A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867–1918).”

„Amit mi Trianonnak nevezünk (s amit Németország már nem nevez Versailles-nak) egyedül Európában, az éppen a nemzeti újjászületés mámorában született, a nemzeti önrendelkezés és nemzeti függetlenség gondolata jegyében. Ma a magyar hivatalos etnicizmus a függetlenségi gondolathoz szeretne kapcsolódni, de hát Trianon a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom fölbomlásának következménye, azé a birodalomé, amellyel szemben a régi magyar nacionalizmus épp úgy érzett, mint mai etnicista utódai az Európai Unióval szemben. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?”

„Ki gondolkozott el rajta, hogy mi volt Széchenyi, Kemény, Eötvös véleménye a nemzeti függetlenségről 1849 után (radikálisan és véglegesen elvetették; Széchenyi a saját egész pályáját elátkozta, mondván, se Kossuth, se Petőfi nem lett volna nélküle, pedig micsoda emelkedett helyzetünk lehetne mint a Monarchia vezető, arisztokratikus nemzetének), arról nem szólva, hogy tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar–román háború?”

„A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére – meg se említem a fölületes bűnbakkeresések népszerű társasjátékát –, a szükséges értelmező munkát nemzedékek nem végezték el (bár az adatgyűjtő és adatrendszerező történettudományi, szakmai munka csörgedezett a közismeretlenség fátyla mögött), az egykori Monarchia területéről szerzett szellemi élmények, történeti intuíciók értéke szinte észlelhetetlen. A tárgyra vonatkozó esszéirodalom úgyszólván kivétel nélkül visszavetíti az utódállamok kései etnikai valóságát a múltra, mintha nem lett volna német nyelvű közvetítés a Monarchia kultúrái között, mintha nem lettek volna városaink kétnyelvűek vagy többnyelvűek, mintha nem lett volna közös nyelvünk a goethei, herderi, humboldti humanizmus, mintha nem írt volna németül is Széchenyi, Eötvös, Masaryk, Lukács, mintha nem beszélt volna Krleža és Rebreanu magyarul úgy, mint az anyanyelvén, mintha magyar és szlovén és cseh polgári családok nem németül leveleztek volna és írták volna szép füzetekbe a naplóikat. Mintha nem is a Monarchia dőlt volna össze.”

„Így nem lehet, nem szabad a trianoni bajokról írni. A dolog mára végtelenül nevetségessé vált, amikor mind a hivatalos Magyarország, mind a hivatalos Románia a Trianon-napot, június 4-ét állami ünnepként jelöli meg: gyászünnep itt, örömünnep ott, „pukkadjatok meg” színvonalon. Kamaszos grundsovinizmus. Nem is túl hatásos uszítás. Kis híján kegyeletsértő értetlenség és tudatlanság. Az újságokban százesztendős, ezerszer megcáfolt pletykák. Megáporodott, besavanyodott átkok.”

„Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik. Ha a megismerés és a szeretet munkája olyasmi iránt, ami más, egészen más, mint a mi mai életünk s a belőle származó előítéleteink és vélt háttértudásunk, meg nem kezdődik, akkor jobb, ha nem mondunk semmit Trianonról, csak bevalljuk, hogy nem vagyunk rá se méltók, se alkalmasak, hogy csevegjünk róla.”

Hát igen, a Monarchiában Magyarország nemzeti kisebbségeinek kíméletlen elnyomásáról és a „központ” elleni szakadatlan függetlenkedő nacionalista fondorkodásáról volt nevezetes.

Hát igen. Gyűlöljük a másikat, nem ismerjük magunkat. De hátha eredményesebb lenne a „mit tehetünk?” helyett először arról beszélni, hogy mit volna jó legalább nem tenni? Kezdjük talán azzal, hogy nem jajveszékelünk hangosabban, mint amilyen hangosan az ünneplők kurjongatnak és fenyegetőznek. Nem osztunk meg provokálóan Nagy-Magyarország térképeket szomszéd országok állami vezetőinek megbotránkozására, és ha már nemzeti összetartozásról van szó, nem rekesztjük ki az ellenzéket a nemzetből. Végül az emlékezés méltósága megköveteli, hogy legalább ezen a napon ne az elúszó, felszíni mocsokra gondoljunk, s nagy költőnktől ne a Nem, nem soha című jóformán kamaszkori kisiklást idézzük (amit ő maga sem vállalt, soha kötetben meg nem jelentetett), hanem A Dunánál című hatalmas költeményéből azt, hogy
„Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Ui.
Azoknak, akiket érdekel, ideírok két szemelvényt, két – eltérő nézeteket képviselő – magyarországi közleményből. Szívhez és lélekhez, de a rációhoz is szólnak. Címeket hozzájuk magam adtam.

Ezek az államok, Romániával együtt, ma szövetségeseink a NATO-ban
„A trianoni szerződés a világ újrafelosztását célzó imperialista háború következménye volt.
Hazánk a legyőzött imperializmus oldalán állt, a győztes imperialista hatalmak pedig feldarabolták. Kétharmaddal megcsonkították területünket, lakosságunk kétharmadát elcsatolták. (…) „Gyilkosok és mészárosok rabló békéje” (volt) – mint azt Lenin vallotta Oroszország vezetőjeként, amely a versailles-i szerződéseket nem írta alá. A magyar nemzet sorsa másképpen alakulhatott volna, ha nem vettünk volna részt a Szovjetunió megszállásában Hitler náci Németországának oldalán a II.
világháborúban. De részt vettünk. Agressziónkért, hódító politikánkért nem csak elcsatolt területeinket nem kaphattuk vissza, hanem még annál is kisebbre zsugorodtunk. Erkölcsi alapállásunk jegyében kétségbe vonjuk a román vezetők döntését, hogy 1920. június 4-ét „nemzeti emléknappá” nyilvánítják, megünnepelve a hódító politikát, amely Trianont szülte. (…) A hivatalos román politika egybeforradt azokéval, akik száz évvel ezelőtt feldarabolták Magyarországot, és azóta sem emeltek szót az elszakított területeken élő honfitársaink jogfosztása ellen. Ezek az államok, Romániával együtt, ma szövetségeseink a NATO-ban. Ez a szövetség ellentmondásos magatartást tanúsít szuverenitásunkkal szemben. Megint birodalmi terjeszkedő célok eszközéül akarnak felhasználni minket, Kelet felé. Ne hagyjuk! Nemzeti érdekünk a békés együttműködés Kelettel és Nyugattal egyaránt. Ott a helyünk, ahol nem akarnak maguknak alárendelni sem minket, sem másokat, hanem tiszteletben tartják függetlenségünket, nemzeti önrendelkezésünket, és egyenjogú félként működnek együtt velünk! Kovácsoljunk erényt Trianon fölött érzett fájdalmunkból!
Bizonyítsuk be, szellemileg, erkölcsileg azért tudtunk nagyok maradni, mert tanultunk a múltból, és meggyőződésünkké vált, hogy a jövőnk közös más népek, más kultúrák, más emberek jövőjével. Ez nem területi vagy lélekszám kérdése, hanem tisztánlátásé, építő hozzáállásé. Magyarként nem csak magunknak vagyunk, hanem az emberiségnek is, melyhez tartozunk!”

A közös akarat ma hiányzik, az erőszakot meg ki kell zárni
„Megvan a gyász ideje, és eljön az idő, amikor az életet folytatni kell. Itt az idő. Mert a fájdalomból, gyászból még nem épült sikeres nemzet. Csak értő cselekvésből. (…)
Vannak nehezen elfogadható tények. Az egyik legfontosabb, hogy a politikában és a történelemben nincs igazság. Jog van. A jog az erősek igazsága, természete szerint mindig a rész igazsága, az uralkodó többség vagy kisebbség igazsága, illetve az, amit ők annak tartanak, nyilvánítanak. Az igazság sokféle, megoszt, elkülönít, de a jog szándéka szerint általános, közös norma.
Így aztán nincs egyetlen trianoni igazság se. Trianon igazsága mást jelent, legtöbbször ellenkező előjelet hordoz például Romániának, Szlovákiának, Szerbiának, és mást Magyarországnak. És mindezeken belül mást és mást az egyes embereknek, azok csoportjainak az egyes országokon belül is.
A magyarok sokaságának háborgása ellenére Trianon nemzetközi jogi értelemben vett jogszerűségét egyetlen komoly közjogi tényező sem vitatja. A megállapodást megkötő részes államok elfogadták, tudomásul vették, aláírták. Trianont ki gyászolja, ki ünnepli, de egyvalami nem kérdés: a megállapodás, illetve az azt felváltó párizsi békeszerződés érvényes és hatályos. Megváltoztatása csak közös akarattal vagy erőszakkal lehetséges. A közös akarat hiányzik, az erőszakot meg ki kell zárni. Így aztán együtt kell élni Trianonnal függetlenül attól, hogy annak igazságáról mit gondolunk. (…)
Ha az érvényesített igazság az erősek igazsága, akkor nyilvánvaló, hogy 1920-ban a történelmi Magyarország gyenge volt ahhoz, hogy saját igazságát érvényesítse. Nem azért, mert elárulták, mert tőrbe csalták, hanem mert sok évszázados eszméi és gyakorlata, megingott regionális és
európai hatalmi helyzete a történelem vesztesévé tette. (…)
Ott és akkor a győztesek nem akarták érvényesíteni a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveit. Új hatalmi rendet akartak, és mi nem voltunk abban a helyzetben, hogy ennek ellenálljunk.
Mindez történelem. Ezeket a történelmi tényeket sokféle módon lehet elemezni, értelmezni. Ez helyes, mert a tudomány szabad. A kérdés valójában nem ez. Hanem az, hogy a mai Magyarország mit kezd Trianonnal. Mit ért meg belőle, milyen következtetésre jut, hogy él vele együtt?
Nem kell elfelejteni Trianont. Nem is lehet. De a magyar politika fókusza nem lehet tovább a trianoni gyász, mert azon túl, hogy az nem vezet sehova, megbénít, cselekvésképtelenné tesz, felemészti a haza morális, politikai erejét. (…)
Magyarországnak a párizsi békeszerződés (a trianoninál is szűkebb) határai között kell megtalálnia a helyét a világban. Erős és sikeres Magyarország nem épül a múlt sérelmeinek felemlegetésén, a megváltoztathatatlan dacos megváltoztatási szándékán, az erre épülő nemzeti érzületen, kultúrán, politikán. Magyarország ereje nem négyzetkilométerekben mért területi nagyságából, hanem társadalmi, gazdasági sikereiből fakadhat. Abból, hogy polgárainak nyugodt, reményteli életet biztosít. Abból, hogy ezek a polgárok értik egymást és vigyáznak egymásra. Abból, Magyarország vonzó hely magyarnak és nem magyarnak, éljenek bárhol a világban. Magyarország
ma nem ilyen hely.
Ne az elveszettet sirassuk, hanem a meglévőt építsük naggyá, sikeressé, erőssé! Azért tegyünk közösen, hogy egymásra találjunk szomszédjainkkal, Európa más népeivel, nemzeteivel. Ezernyi történelmi sérelem és fel nem oldott feszültség megoldására ma egy erős Európai Unió nyújtja a legnagyobb esélyt. Azért tegyünk, hogy itthon a béke és a nyugalom legyen az úr, hogy jobban értsük a jelent és a jövőt, mint Trianont okozó elődeink.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ