1

Lelkünk kusza felhőcsomó,
emlékező és álmodó,
egységre vágyó, széthúzó,
népszerető és népnyúzó,

összevissza gomolyogva,
ámításba csavarodva
örvénylik… senki sem szabad.
Soká tart, míg kisüt a nap…

2

Lelkünk kemény kötélcsomó,
emlékező és álmodó,
egységre vágyó, széthúzó,
népszerető és népnyúzó,

összevissza bogozódva,
ámításba csavarodva
vergődünk… senki sem szabad,
börtönünk lett az óralap…

3

Bennünk van a kötél vége,
Isten tudja, milyen mélyre
keveredve, csavarodva,
és mindig mélyebbre tolva…

Kezdték a nemes nagyurak,
a jármot és szekérrudat
összekötötték, -bogozták,
nehogy valakik megoldják…

4

Csak egy csapatot ismerek
(reá fogadni is merek),
ki erővel s hatalommal
bánna el a kötélboggal,

Nagy Sándornál hatalmasabb,
erős, mint a víz, s mint a hab,
játékos. Egy csomó gyermek
hangosabb, mint holmi termek…

5

Gyermek nélkül, mondta apám,
beszűkül az időhatár,
mint bogár a fényhurokban,
pörög a perc, s földre koppan,

míg az utolsó magyar is
eltűnik, s e sárgolyóbis
más időben forog tovább,
ahol az élet szaporább…

6

Mint régi vekker, ketyegek,
s nagyon remélem, tévedek:
álmodom a puszta partot,
s röstelkedve mondom: Pardon!

mikor majd a Szíriuszon
fölébredvén (mintha buszon),
úgy ötven vagy száz év múltán
azt látom, a szekér rúdján

7

nincsen csomó… mint a kámfor
eltűnt, mert eltűnt a járom,
és a járommal az egész
félelemmel rakott szekér;

csomótlan él, ki csomóban
panaszkodott az ivóban,
mert lám, immár magyar beszéd
terem a fán is szerteszét…

2020.06.04.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ