Róbert becsukta a szemét és próbálta felidézni emlékezetében a történeteket.
– A jövő héten külföldre megyek – jelentette be egyik nap, hazatérve a munkából, a feleségének.
Az asszony kissé ingerülten fordult hozzá:
– Áruld már el végre, hogy ha állandóan külföldön járkálsz, akkor minek nősültél meg. Hiszen itt vagyok én, és a gyerek is, a fiad, most felvételizik, a lányod jövőre érettségizik, de te azt sem tudod, hogy melyikük hányadik osztályba jár.
Róbert csak megvonta a vállát és eltűnt a szobájában. Először a könyvespolchoz ment és elővette az utazása témájához szükséges könyveket, szótárakat.
„Fel kell idéznem a nyelvet, hiszen már elég régen foglalkoztam vele. Az utóbbi időben leveleket is alig kapok, és vendégeim sem jönnek onnan” – gondolta, amikor a felesége váratlanul betoppant. Már egy kicsit higgadtabban mondta:
– És még el sem mondtad, hogy hová mégy.
– Bakuban lesz egy turkológiai és irodalmi konferencia. Engem, mint műfordítót hívtak meg. Előadást is kell tartanom – magyarázta a férje.
– A nagy műfordító! – mondta gúnyosan Karolina. – Mondd meg őszintén, mit publikáltál addig? Mindössze egy-két verset. Azt is külföldön, nem Magyarországon.
– Ha itt a klikk összefogott ellenem – mondta dühösen a férfi. – De látod, kint megbecsülnek. A két vers miatt is meghívnak.
– És miről fogsz beszélni? – érdeklődött tovább a nő. – Hiszen alig van anyagod.
– Alig van anyagom? – nevetett fel most a férfi gúnyosan. – És ez micsoda? – mutatott az íróasztalán halomba rakott könyvekre. – Mindezt át kell néznem.
– Lesz rá időd? Már a jövő héten utaznod kell – hitetlenkedett a felesége.
– Lesz rá időm, mert szabadságot vettem ki. Az utazási okmányokat és a jegyzeteket az Írószövetség szerzi be.
– És nekem ki szerez be valamit? – dühöngött megint a nő. – És a gyerekekkel ki törődik, amikor én munkában vagyok? És ha itthon vagyok, akkor is a következő napra kell készülnöm.
A férfi nem szólt, csak leült az asztalhoz és kinyitotta az Azerbajdzsán történelméről szóló könyvet.
– Csak a történelemmel foglalkozol? Hát az irodalom? És a művészet?
– Azt majd utána nézem át, hiszen nem felejtettem el mindent, csak át kell ismételnem a dolgokat.
– És a nyelvet beszéled? – lett megint gúnyos a felesége hangja. – Valld be őszintén, már régen soha senkivel sem beszéltél azerbajdzsánul.
– De törökül és üzbégül szoktam beszélni. Te magad is ismered a török és üzbég barátaimat.
– De így össze fogod keverni a nyelveket! – gúnyolódott tovább Karolina.
A férfi megvonta a vállát, és ezzel le is zárta az ügyet. A nő még morgott valamit, majd hangos ajtócsapódás jelezte, hogy egyedül hagyta a férjét.
„Azerbajdzsán két részre oszlott, Észak-Azerbajdzsán, Baku fővárossal a Szovjetunióhoz tartozik, míg Dél-Azerbajdzsán, Tebriz fővárossal Irán részét képezi. Az Iráni Azerbajdzsánban háromszor annyian élnek, mint Északon” – olvasta a könyvben.
„És vajon egyszer megint egyesülnek?” – kérdezte önmagától fennhangon. Persze, választ nem kapott rá, ezért olvasott tovább.
Megszólalt a telefon. Egyik kollégája szólt a kagylóba:
– Hallottam, hogy külföldre indulsz. Nem félsz az ottani harcoktól?
– Mitől félnék? Én sem azerbajdzsán, sem örmény, sem orosz nem vagyok – mondta Róbert nyugodtan.
– A fegyverek nem válogatnak. Nem tudják, hogy ki milyen nemzetiségű. És ha valahol bomba robban, akár te is a romok alá kerülhetsz – volt hajthatatlan a kollégája.
– Hagyjuk ezt a beszédet – mondta még Róbert, és dühösen lecsapta a kagylót.
Pár pillanat múlva ismét csengett a telefon. Ugyanaz a kollégája volt.
– Remélem, nem haragudtál meg rám – mondta. – Egyébként nem elijeszteni akarlak, hanem csak azt kívánom közölni, hogy van egy ismerősöm, akinek barátai élnek Bakuban, és szeretne csomagot küldeni nekik. Elvinnéd?
Róbert pár másodpercnyi gondolkodás után mondta:

– Ha nagyon akarja. Bár nem szívesen viszek ismeretlenektől ismeretleneknek csomagot, annál is inkább, mert sok mindent kell magammal vinni.
– Akkor viszed, vagy nem? – türelmetlenkedtek a vonal túlsó végén.
– Ha nagyon akarod.
– Elvigyem hozzád?
– Nem. Hozza el az állomásra! – mondta Róbert, és ismét lecsapta a telefont, majd olvasott tovább.
Ekkor a fia toppant be:
– Apa, nem vinnél el engem is magaddal?
– Hová? – kérdezte a férfi értetlenül.
– Anya mondta, hogy a jövő héten Azerbajdzsánba utazol. Én is szeretnék elmenni oda.
– De neked tanulnod kell – mondta szigorúan az apja. – Egyébként is hivatalos útra megyek, és neked nem adnak jegyet.
– Van egy kis pénzem, én megveszem magamnak – makacskodott a fiú.
Azonban a férfi mégis egyedül utazott el.

(Folytatjuk)