Indulás előtt, a pályaudvaron odalépett hozzá egy cigányos képű férfi.
– Rókafalvi Róbert? – kérdezte idegenes akcentussal.
Róbert csak bólintott. Hirtelen nem is jutott az eszébe, hogy az egyik kollégája értesítette: valaki csomagot akar küldeni bakui ismerőseinek, csak amikor a kis csomagot észrevette az idegen kezében, akkor jutott az eszébe a dolog, ezért kicsit barátságosabban kérdezte:
– Ugye, maga azerbajdzsán?
– Igen. És bizonyára emlékszik, hogy a közös barátunk már beszélt magának rólam – mondta az idegen.
Róbert ismét csak bólintott. Az idegen ekkor átnyújtotta neki a kis dobozt.
– Kérem, adja át Memmed Ferhidoglu Sahzadénak. Itt ez a levél, amiben megadtam a telefonszámát.
– Sürgős az ügy? – kérdezte Róbert.
– Nem nagyon. Csak arra kérem, nehogy elfelejtse. És senki másnak, még az ismerőseinek se említse se a nevet, se azt, hogy csomagot vitt neki.
– Talán titok?
– Nem – mondta még az idegen, de megpillantva a közeledő rendőrt, köszönés nélkül távozott.
Róbert a kis dobozt gyorsan betette az aktatáskájába, és felszállt a vonatra.
– Mihelyt megérkeztél, azonnal küldj táviratot vagy telefonálj! – kiáltotta neki a felesége abban a pillanatban, amikor a vonat elindult.
A fülkében négy fekvőhely volt. Az egyik oldalon két nő helyezkedett el, a másikon, Róbert felett, egy fiatal férfi.
Eddig jutott Róbert az emlékezésben, amikor a kórterem ajtaján kopogtak, de még mielőtt Róbert kiszólhatott volna, belépett egy rendőr.
– A bakui Főkapitányságról jöttem, Kemal Sahinov a nevem. Engem bíztak meg, hogy felvegyem az adatait – mondta. Mögötte ott állt az azerbajdzsán nővér, aki kíváncsian hallgatózott.
– Ugye, Rókafalvi Róbertnek hívják? – kérdezte a rendőr. – És Magyarországról jött?
– Igen – felelte a beteg.
– Mióta van itt Bakuban?
– Talán egy hete, tíz napja. Nem emlékszem. A nyelvkongresszusra, bocsánat, a nyelvészeti kongresszusra – javította ki magát – jöttem, de előbb szerettem volna egy kicsit egyedül körülnézni a városban.
– Úgy hallom, és én magam is észrevettem, hogy jól beszél azerbajdzsániul. Hol tanult?
– Törökül az egyetemen, utána más türk nyelveket is megtanultam magánúton.
– Barátai vannak Azerbajdzsánban? – kérdezte tovább a rendőr.
– Néhányan. De nem barátok, csak ismerősök.
– Honnan ismeri őket?
– Úgy tudom, a könyveiket fordította – szólt közbe a nő boldogan, hogy ő is tud valamivel segíteni a kihallgatásban.
– Magát nem kérdeztem – fordult hozzá kissé dühösen Kemal. – Egyébként már előbb is szerettem volna megkérni, hogy hagyjon minket magunkra.
– Jól van, már megyek is – mondta sértődötten, sőt haragosan a nővér. – És a doktor úr bejöhet?
– Majd ha elmegyek – mondta a rendőr már egy kicsit higgadtabban.
A nővér szótlanul kiment.
A kihallgatás nem tartott sokáig, mert a rendőr mindössze a személyi adatokra volt kíváncsi, hiszen tudta, hogy a beteg a balesetkor, amikor összeverték, egy kis agyrázkódást kapott, és semmire sem emlékezett.
– Majd holnap eljön a felügyelő meg egy nyomozó – mondta, és elment.

(Folytatjuk)