Ablak nyit a tájra, a múltra
Vászon fehérlik szobám mélyén
Várakozik és várakozom
Végül a világot reá rovom
Elidőzöm zöldjén és kékjén.
Fehér és sárga terül az útra.
Széles színfoltban összekötöm
Az eget a földdel
A szürkét a színözönnel
Beleírom a fehér templomot
Csodálatos, hogy meg is marad ott
Végleg, hiszen összedőlhetne
Az odavetett épületecske
Képzeletemben már omladozott…
Ha kinézek ablakomon
Hajdani szobámból, ma is
Látom, szél fut át
A jegenyesoron
Amit azóta kivágtak
Hirtelen felvázolom
Az égre törő jegenyefákat
Hisz csak ezeknek távlatában
Értem, hogy készít a jövendő
Védőpajzsot az őrült világban
Életemnek, mert vár a növekvő
Tér, benne nap, hold, felhő
Amíg a jövőbe tekintve vártam
Változó, égő és fénylő
Képek vetültek szememre
Önkéntelen megrajzolom
Az élő vászonra rovom
A táj kusza körvonalait
Örökre ott roskadozik
A templom a magaslaton
A tündöklő magányban
A múlt vetülete az ablakon
És megszületik a kép
A jelen örök hullámzásában.

2020. június 4.

1. Kedei Zoltán:
   2020. június 7. 04:21

   A fehér templomod soha sem fog összedőlni.