Róbert mély, lázas álomba merült. Hosszú ideig nyugtalanul hánykolódott, mert egész teste fájt. Különböző álomképek gyötörték. Talán az átélt verekedést álmodta újra?
Az orvos és a nővérek többször is bementek hozzá, de csak nem ébredt fel. Annyira dobálta magát, hogy már-már le akarták kötözni, nehogy leessen. Olykor-olykor, félálomban, felnyitotta a szemét, de semmit sem látott, pedig még nappal volt.
– Beszélhetnék vele? – kérdezte a magyar konzulátus egyik tisztviselője, aki eljött hozzá látogatóba, de az orvosok nem engedték be.
– Reméljük, hogy pár nap múlva teljesen megnyugszik – magyarázta az egyik nővér.
– És tudnak valami pontosabbat, hogy ki tette ezt vele, és miért? – érdeklődött tovább a látogató.
– Semmit – felelte az orvos. – Igaz, az előbb volt itt egy rendőr, és kikérdezte, de nekünk semmit sem mondott.
– Azért gondoltam, mert már többször is telefonáltak nekünk, de senki sem mutatkozott be.
– És mit akartak? – kíváncsiskodott az orvos.
– Mindössze annyit, hogy kijött-e a kórházból, és most hol tartózkodik – magyarázta a konzulátusi tisztviselő.
– Ide is telefonáltak, sőt néhányan személyesen is keresték, de akkor még eszméletlen volt – mondta az egyik nővér.
– Kérem, senkit se engedjenek be hozzá rajtunk és a rendőrségen kívül – mondta a látogató. – Hamarosan a magyar bűnüldöző szervektől is eljön valaki.
– A magyar bűnüldöző szervektől? – kérdezte meglepetten az orvos. – Olyan komoly az ügy? Mi azt hittük, hogy egyszerűen csak huligánok támadtak rá.
– Először mi is azt hittük, de olyan hírt kaptunk Budapestről, hogy egy ismeretlen személytől valakinek valamilyen csomagot hozott.
– És ő tudta, illetve tudja, hogy mi van abban a csomagban? – kérdezték szinte egyszerre az orvos meg a nővérek.
– Nem tudjuk. Ezért akartam beszélni vele – mondta végezetül a vendég és gyorsan távozott.
Róbert csak másnap reggel ébredt fel. Úgy látszott, hogy teljesen magánál van, csupán erős fájdalmakra panaszkodott, ezért mindjárt beadtak neki egy injekciót, majd ismét elvitték röntgenre. A hordágyon fel akart ülni, de természetesen nem engedték meg neki. Amikor visszavitték a kórterembe, hányingere volt.
– Bizonyára még az agyrázkódás következménye. Szinte semmit sem evett, csak infúziót kapott – mondta az azerbajdzsán nővér.
– Próbáljon meg enni valami – szólt a másik nővér. Egy sonkás zsemlét tett eléje.
– Nem tudom összerágni – panaszkodott a férfi, amikor beleharapott a zsemlébe. – Pedig nagyon éhes vagyok.
– Hozzon egy levest! – utasította a nővért az orvos.
– Elég lesz egy kis tejeskávé, esetleg beleaprítok egy fél zsemlét – volt Róbert véleménye.

(Folytatjuk)