Miután megreggelizett, egy újságot kért. Gyorsan átlapozta, de semmi olyasmit nem talált benne, ami érdekelte volna.
– Mi hír van a kongresszusról? – érdeklődött a belépő orvostól.
– Már a vége felé közeledik. Magának majd megküldik az összes beszámolót.
– És az én beszámolómmal mi lesz? – kérdezte.
– Úgy tudom, hogy eltűnt a szállodából. Nem tudjuk, hogy ki vitte el. Lehet, hogy azok, akik összeverték, de az is lehet, hogy a kongresszus elnöke.
– Még nem volt itt? – kérdezte Róbert izgatottan.
– Csak egyszer telefonált, mindjárt azután, hogy behozták a kórházba – jelentette ki az orvos. – Nyugodjon meg – mondta, amikor észrevette, hogy a szavak hallatára Róbert arca idegesen megrándult. – Majd telefonálok neki és behívom, mihelyt egy kicsit jobban lesz.
Róbertet ismét magára hagyták.
Néha jól érezte magát egyedül a kórházban, a kórterem magányában, de máskor hiányzott neki a társaság, mert szeretett volna olykor-olykor elbeszélgetni valakivel. Unatkozott. Csak a gondolatok kavarogtak az agyában, de semmi okosat sem tudott kitalálni, és még csak az sem jutott az eszébe, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Még mindig csak arra emlékezett, hogy Budapesten felszállt a vonatra.
„És így kell élnem tovább? – gondolta. – Még jó, hogy a nyelvet nem felejtettem el” – vigasztalta önmagát. Az éjjeliszekrényén ott feküdt néhány könyv és újság, de ha nem adták a kezébe, nem tudta elvenni, mert csak nagy fájdalommal tudott az oldalára fordulni.
Megint becsukta a szemét, és próbált gondolkodni.
– Az a csomag… Hol lehet az a csomag – mondta félhangosan, de akárhogyan is törte a fejét, csak nem jutott az eszébe.
– Memmed Farhidoglu Sahzade – ismételgette halkan a nevét, akinek a csomagot át kellett volna adnia. – Memmed… Farhid… oglu… Sahzade… – mondogatta egyre hangosabban.
„A vonatom sokáig állt Lvovban” – jutott hirtelen az eszébe.
Azonban rosszul emlékezett. Ő Lvovban nem a vonatban vagy az állomáson várta a csatlakozást, hanem leszállt és elment az egyik barátjához, Vitalijhoz.
Néhány évvel korábban Rigában járt. A rigai vonatról Lvovban kellett átszállnia a budapesti gyorsra. Akkor járt először Lvovban, és amikor leszállt a rigai expresszről, tanácstalanul megállt a peronon. Ekkor egy magas fiatalember lépett hozzá és oroszul megkérdezte tőle, hogy hová akar menni.
– Még nem tudom – felelte. – Budapestre utazom, de a vonatom csak nyolc óra múlva indul.
– Nem lenne kedve megismerni a várost? – kérdezte az idegen, majd bemutatkozott. – Vitalij Manewski vagyok.
– Maga orosz, ukrán vagy lengyel? – kíváncsiskodott Róbert.
– Ez is, az is. A családomban ugyanis mind a három nemzetiséghez tartozók vannak, sőt még litván rokonom is van – mondta kissé büszkén az idegen fiatalember.
– És maga kinek vallja magát?
– Lengyelnek – hangzott a válasz.
Rövid gondolkodás után Róbert úgy döntött, hogy elfogadja Vitalij meghívását. A bőröndöt beadta a csomagmegőrzőbe. Megebédeltek az állomás éttermében, majd elindultak egy városnéző sétára.
– Ez a régi Lemberg, majd a lengyel Lvov, most pedig az ukrán Lviv – mondta a vendéglátó.
– Hallottam róla, néhány képet is láttam, de még sohasem jártam itt – mondta Róbert.
– Kissé hasonlít Budapestre, legalábbis egyes részei – mondta később, miután már sétáltak egyet.
– Nem csoda, hiszen a Monarchiához tartozott, Galícia székhelye volt! Még magyarok is laknak itt – mondta Vitalij.
– Épp az imént hallottam magyar szót – szólt közbe Róbert. – De azok cigányok voltak – nevette el magát. – Ezért nem csodálkozom, hogy sok helyen a cigányokat a magyarokkal azonosítják.
– Vagy a románokkal – szólt közbe a másik.
„Lvov, Lemberg, Lviv” – suttogta Róbert, amikor bejött hozzá az egyik nővér, és föléje hajolt, mert azt hitte, hogy félrebeszél.
– Rosszul érzi magát? – kérdezte, de a férfi nem felelt, csak továbbra is ismételgette: „Lvov, Lemberg, Lviv”.

(Folytatjuk)