Róbert még Rigából, úton Budapestre, leszállva a lvovi állomáson a vonatról, nem tudta, hogy mit is kezdjen magával, azért nagyon örült annak, hogy az az ismeretlen fiatalember felajánlotta a segítségét.
– Érdekes város – mondta séta közben a kísérőjének. – Hol Budapestet, hol a már ismert lengyel városokat, hol ukrán városokat juttat az eszembe. Magukon az épületeken, az utcákon és az embereken is mindjárt észreveszem hovatartozásukat.
Vitalij érdeklődéssel hallgatta.
– Hol tanult meg ilyen jól lengyelül? – kérdezte egy idő múlva.
Róbert ukránul felelt:
– Elég sok nyelvet tudok. Van, amelyiket iskolában, másokat a barátaimtól, külföldön tanultam, vagy teljesen magánúton, könyvekből, szótárakból.
– És akkor a kiejtés? – érdeklődött tovább Vitalij. – Igaz, észre lehet venni, hogy külföldi, de a kiejtése nem annyira rossz, hogy zavarna a megértésben.
– A rádió, tv útján javítgattam a kiejtésemet, meg elég sokat jártam külföldön, és sok külföldi jár hozzám Magyarországra.
– Egyszer talán én is elmehetek? Sokat hallottam Budapestről, és a magyarokat is kedvelem.
Róbert fejében még összekeveredtek az események: a rigai útját összetévesztette a bakuival, amikor Vitalijhoz már mint ismerőshöz érkezett.
A gondolatai hol a három évvel korábbi útjára, hol a mostanira ugráltak.
– Majd lehet róla szó, de egyelőre sokáig nem leszek otthon – mondta Róbert. – Mint már említettem, most Bakuba megyek, onnan valószínűleg átugrom Dél-Azerbajdzsánba, vagyis Iránba, Tebrizbe, ahol szintén vannak ismerőseim.
– Érdekes élete lehet – mondta kissé irigyen a másik.
– Érdekes, de sokszor fárasztó.
– Nem lenne kedve pár napot itt tölteni Lvovban? – kérdezte Vitalij. – Pihenhetne egy kicsit, és jobban megismerhetné a várost.
– Nem tőlem függ, habár szívesen itt maradnék még egy kicsit, de Bakuban már várnak. A konferenciát énmiattam biztosan nem fogják elnapolni – vélte Róbert.
Pár percig szótlanul lépdeltek. Róbert a kirakatokat nézte. Kissé meglepte, hogy egy ilyen nagy birodalomban ennyire üresek az üzletek, de nem törődött vele, mert tudta, hogy a hivatalos vendégeknek semmi gondjuk sem lesz, hiszen az Írószövetség vagy a Minisztérium látja el őket.
A posta előtt Vitalij megállt és megszólalt:
– Nem lenne kedve telefonálni a konferencia rendezőinek, hogy egy-két nappal később érkezik?
Róbert vállat vont. Ekkor a másik belekarolt és bevezette a postaépületbe. A hatalmas csarnokban nagy tömeg volt, mindegyik ablaknál, sőt a telefonfülkék előtt is hosszú sorok kígyóztak, de Vitalij a bennfentesek bátorságával benyitott az egyik oldalajtón és a lemaradó Róbertet szinte úgy rántotta maga után. Röviden elmondta az egyik nőnek, hogy mit szeretnének tenni, miután a nő azonnal tárcsázott és máris hívta a készülékhez Róbertet.
– Szalem alejkum – hallotta a magyar férfi a vonal túlsó végéről. – Biz szini gözlejirik, ne vakt keledezsziniz? – érdeklődött az azerbajdzsán Írószövetség titkára.
Róbert kissé lámpalázasan szintén azerbajdzsán nyelven beszélt.
Vitalij közben a nővel beszélgetett, akinek láthatóan jó ismerőse volt. Néha-néha azonban Róbertre lestek, aki már nyugodtan beszélt. Amikor letette a kagylót, Vitalijhoz fordult:
– Rendben van, a konferencia úgyis csak egy hét múlva kezdődik. Engem csak azért hívtak ilyen korán, hogy megmutassák a várost. Megegyeztünk, hogy a konferencia aztán még ott maradok, ezért pár napot itt is eltölthetek.
– Csodálatos – szinte ujjongott a lengyel fiatalember. – Mindjárt megyünk is vissza az állomásra a csomagokért, és megyünk haza. Utána kidolgozzuk a napi programot és megrendeljük holnapután estére a helyjegyet Bakuba.

(Folytatjuk)