Apollon Nyikolajevics Majkov: Esőben

Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban,
itt a mohos fa tövében – színarany kalitka -,
s mintha igazgyöngyök pattognak a földre,
pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
a tűlevelekről kis fejedre hulltak,
s válladról a fűzős ing alá gurultak…
Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
Áldott jó esőcske arany viharzása!

---

Joszif Brodszkij: Elégia John Donne-ért

I

John Donne aludni tért. És alszanak
képek, falak és ágy, padló se másképp.
Elaludt asztal, szőnyeg, zár, lakat,
szekrény és függöny, gyertya és pohárszék.
Elaludt minden. Tál, pohár, palack,
porcelán, kristály, mécs, üvegcse, téka,
kenyér, kés, óra, kőedény, damaszt,
lépcsőfok, ajtó. Mindenütt csak éj van.
Éj mindenütt: szem, szöglet, ágynemű,
fiók, papírlap alszik, egy kihordott
beszéd, szavastul, tűzfogó, kihűlt
kandalló, szén, fatuskó, mind a dolgok.
Zeke, pamlag, széktámla, bocskor, árny,
gyapjúharisnya, tükörmélyi fények,
kereszt, mosdótál, gyolcslepel, topán,
falnál a seprű, mind aludni tértek.
Elaludt mind. Az ablak. Rajta hó.
Szomszéd tetők hósíkja dől, akárha
lovat takarna. Egész álmodó
városrészt szel az ablaktest halálra.
Alszik fal, ablak, boltív, mindegyik.
Gránittömb, kockakő, a kert s a rácsa.
Kerék se nyikkan, fény se cikkan itt…
Sarokkő, vaslánc, kerítés, ciráda.
Elaludt ajtó, rézgyűrű, kilincs,
kampó, retesz, zár, kulccsal és lakattal.
Itt pisszenése, zizzenése sincs,
csak épp a hónak. Álom. Nincs a hajnal.
Elaludt börtön, zár. A mérlegek
a halaspulton. Disznók, kettészelve.
Ház, hátsóudvar. Láncra vert ebek.
Pincében macska: álmában fülelne.
Egér és ember. London elaludt.
A kikötőben gálya alszik, mélyen.
Álmában jeges víz sziszeg alul
s szétoldódik az alvó, messzi égben.

II

John Donne aludni tért. S a víz felett
mészkőpart dől az alvó tengerárra.
Álom karjában az egész sziget.
Minden kert három vaslakatra zárva.
Cirbolya, jávor, luc, ezüstfenyő.
Hegyoldal alszik, hegy patakja, útja.
Rák, róka, farkas. Medve, rejtező.
Odvak előtt a hó buckákba fújva.
Madár alszik. Nem hallik éneke.
Varjú se károg, éjjel van, kuvik se
rikoltoz. Csendes Anglia tere.
Csillag ring. Egér surran szemlesütve.
Elaludt minden. Koporsókban, ím,
feküsznek csöndben, alszanak a holtak.
Ágyban az élők, ingük habjain.
Magányban. Mélyen. Egymásba karolnak.
Elaludt minden. Erdő, hegy, folyó.
Alszik madár, vad, élő, holt vidék is.
Csupán az éji égből száll a hó.
S a fejek fölött elaludt az ég is.

III

Alszik az angyal mind. Szent szégyenük,
hogy szentek álma nem tud földi búról.
Alszik Gyehenna s boldog Édenük.
Ez órán senki sem megy el hazulról.
Alszik az Úr. A föld oly messzi lett.
Nem lát a szem, s a fül se hajt a kínra.
Alszik a Sátán. És a gyűlölet
aludni dőlt az angol téli síkra.
Alszik lovas, arkangyal, harsona.
Álmában a ló épp hogy összerezdül.
S egymásba karolt kerubok sora
s a Szent Pál-székesegyház, boltivestül.

IV

John Donne aludni tért. Alszik a vers.
Kép, ritmus. Fel sem izzik, meg se dobban.
Mind elcsitulva vágy, vétség s a nyers
bűntett a kötött számú szótagokban.
És minden vers a másik rokona:
egymás közt suttog s moccan egyet-egyet.
S oly messze van az Éden kapuja,
hogy szegény, sűrű versek ebben egyek.
Minden sor alszik. Jambus zárt ive,
trocheusok bal- s jobbra, mint a strázsák.
Látomásuk, a Léthe bús vize.
S mélyen, bennük, a dicsőség, a másság.
Alszik a gond. A kínok álma mély.
A bűn. A jó a rosszat átkarolva.
A hű próféták. Hóhullás, fehér,
vágyik a térben kis fekete foltra.
Elaludt minden. El a könyvhalom.
Szavak folyói feledés jegével.
Beszédeken és igazságukon
a lánc felcsörren egy-egy láncszemével.
Mind mélyen alszik: szent, Sátán, az Úr.
Rossz szolgát, hívőt, fiat nyűgöz álom.
Surrog a hó s az út ködébe hull,
más semmi hang nincs a kerek világon.

V

De csönd! Figyelj: a zúzos éjszakát
hang tépi fel, mely sír, susog riadtan.
A teljes télnek adja át magát,
és sír. Kietlen éj. Valaki ott van.
Oly vékony hang. Csak éppen, mint a tű.
De nincs fonál. Csak ő leng a hidegben,
magányosan. Köd és hó mindenütt.
Éj s hajnal össze vannak öltve, fenn, fenn.
„Ki jajgat itt? Őrangyalom, te vársz
visszatérésre? hó alatt a nyárra?
szerelmemre?! És vonz az éji ház!…”
Csönd van. „Ki az, ki pusztába kiált ma?”
„Ti, kerubok? A zengő könny imént
tragikus kórus fenségével áradt…
Székesegyházam alvó boltivét
hagynátok el? Ti? Épp ti?!” Semmi válasz.
„Te vagy-e, Pál? A hangod, úgy lehet,
már csontkeményre vált szigoru szádon.
Te horgasztod az éjbe ősz fejed,
s te sírsz?” Csak a köd némasága szállong.
„S az éji látást elfödő, a kéz
az-é, mely itt fölsejlik mindenünnen?
Uram, te vagy? A gondolat merész,
de ez a sírás már követhetetlen.”
Csend. Némaság. „S ha tán te, Gábriél,
fújsz harsonát, míg hangosan ugatnak?
Ládd, egyedül csak az én szemem él,
de a lovasok majd nyeregbe kapnak.
Mind mélyen alszik. Az éj karjain.
S az égi kopófalka szinte szárnyal.
Ó, Gábriél, a tél zugában, ím,
nem te zokogsz itt, árva harsonáddal?”

VI

Nem. Én, a lelked járok itt, John Donne.
Én bűnhődöm csak az égi magasban,
mert kezem nyoma van munkáimon:
szenvedély, eszme, láncnál súlyosabban.
E teher téged felröpíthetett
eszmélet s bűnök közt, hogy arra szállj, hol
fenn a madár, s te folyvást népedet
láttad dőlt síkú tetők magasából.
Láttad a tengert s messzi tájakat.
Élted magadban s odalenn a Poklot.
Láttál világos Édent – vágyadat,
a leggyötrőbbet, mely elédbe forrott.
Életet láttál. Sziget volt a föld.
S Óceánt leltél, partokat, ahonnan
csak sötétség, csak sötétség üvölt –
Isten körébe szálltál s vissza onnan.
De oly magasra nem visz a teher,
honnét e földi tájék, hogyha nézed,
csak tornyok száza, kúszó vízmeder,
s tompulva fáj az Utolsó Itélet.
És egyenletes az éghajlat ott.
S onnét minden csak zsibbadt, lázas álom.
S az Úr onnét csak fény, mely ablakot
lobbant a ködben, egy útszéli házon.
Imhol a szántó. Mégsem szántanak.
Szántatlan év. Évszázad. Eke, hűtlen.
Körül csak erdők, mint a támfalak,
s eső kel táncra benn, a roppant fűben.

Gergely Ágnes fordításai

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ